Közösségi élmények

Football EB...
Érdekes. Sosem voltam oda a sportokért, gyermekkoromtól fogva mindig is több örömet leltem a könyvekben, mint a labdakergetésben és az ugrándozásban. Az már más lapra tartozik, hogy a tanulóéveim alatt a sportokat komolyabban űző diáktársaim az - általam indokolatlannak érzett - figyelem középpontjában tündökölve sokkal több elismerést zsákoltak be az ellenkező nem körében, mint mondjuk én bármikor. Na jó, akad itt néhány komplexus...  Ez elég komolyan rányomta a bélyegét a sportokhoz való viszonyomra az elmúlt évtizedek alatt.
DE!
Mégis úgy alakult, hogy a világkeresési projektem végrehajtása során, az új élmények keresése közepette néhány környezetemben sűrűbben lézengő személy felhívta rá a figyelmem, hogy zajlik a foci Európa Bajnokság. Jó, erről éppenséggel tudomásom volt, időről időre elő szokott fordulni a világban ilyesmi, de ami külön figyelmet érdemelt, hogy ezúttal kishazánk is ott szerepelt a résztvevő csapatok között.
Na ez! Ez már valami - mondták többen, és én hajlamos voltam elhinni, hogy ez nagy dolog. Elballagtam hát többedmagammal megtekinteni egy mérkőzést. Csak úgy kíváncsiságból, vajon hogyan szerepel a magyar csapat egy Európa szintű megmérettetésen. Őszintén, nem számítottam túl sokra, hiszen - ha én magam nem is értek a hozzá - de túl sokan, túl sokszor átkozták már el ezerszer a magyar focit, olyan emberek, akik egyébként szeretik és otthonosan mozognak a témában.
A tapasztalat? Közösségi élmény. Nem is kicsi. A szabályokból nem vagyok penge, de azt azért jómagam is érzékeltem, hogy zajlik a helyezkedés a pályán, mire megy ki a taktika, és hogy mennyire unfair volt a bíró sporttárs. Igen, ez az a meccs volt.
A körülöttem lévő szurkoló társaság hangulata - ha nem is száz százalékosan - vitt magával. Az üvöltve őrjöngést egy-egy rúgott gólért ugyan nem sikerült elsajátítanom, valószínűleg nem is fogom soha, de azért az öröm megvolt. A mérkőzés ideje alatt részesévé váltam a humán masszának, amit adott pillanatban egy közösen átélt élmény tartott egyben. Érzésnek nem utolsó.
Nem váltam drukkerré. De na, ez mégis egy közösségi élmény volt, számomra eléggé újszerű, és nem állíthatom, hogy nem kellemes. Ráadásul a magyar csapat tovább jutott, úgyhogy külön öröm volt, hogy lehet még részem hasonlóban.
Aztán jött a következő mérkőzés, amit nagyobb tömegben sikerült végigkövetni. A magyar csapat ekkor is tovább jutott. Érdekesség, hogy mindeközben a népszerű közösségi oldalakon elég sokan kezdték ekézni a magyar focicsapat teljesítményét. Mert hát oké, ott vannak ők az EB-én, de hát akkor virítani is kell valamit! Nem tudom, mi lett volna az elvárás, bár én tényleg nem érek hozzá. Ez a jelenség - szerintem - annak az érzetcsokornak a fellángolása volt, ami általában benne ég a köztudatban a hazai fociról: indokolatlanul helyezik előtérbe más sportokhoz képest, játékosaink túl vannak fizetve stb. Ehhez jött még hozzá, hogy miközben vígan zajlott tovább az EB, a nagyvilágban számos területen egyre-másra születtek egyéb sportágakban elképesztő magyar sikerek. Rengetegen sérelmezték, hogy ezek nem kerültek rivaldafénybe, hiszen az EB jelenleg elhomályosít minden mást.
Jogos? Úgy gondolom, valahol az. Olyan időket élünk, mikor minden magyar győzelemnek örülni kell(ene). Mégis, rivaldafénytől függetlenül sokan elvitatják egyik teljesítmény létjogosultságát a másik javára, és vice versa. Ezt viszont határozott problémának gondolom.
Aztán jött az EB utolsó olyan mérkőzése, amin a magyar csapat ott volt. Elég komoly vereséget mértek ránk, és a nép hozzáállása megváltozott - legalábbis az említett közösségi oldalak bejegyzései ezt tükrözik.
"Szép volt fiúk!" olvasható sok-sok helyen. Többen osztják azt a nézetet, hogy persze, ott van a sok másik sportág, amiben sikereket értünk el mostanában, és ez az EB vereség elég lesújtó, na de hát mégis csak ott voltunk ezen a nagy, Európa szintű megmérettetésen, és erre már jó ideje nem volt példa. Egyébként az utolsó durva vereség ellenére is szép teljesítményt nyújtottunk - mondják a hozzáértők.
Én pedig elhiszem. Elismerem a magyar csapat teljesítményét, ahogy elismerem a többi sportágban sikereket elért honfitársam teljesítményét is. Nem helyezem egyiket sem a másik elé, hiszen egyik sem áll közelebb a szívemhez a másiknál. Én, a laikus csak örülök a magyar sikereknek.
Személyemre levetítve: amit nekem adott ez az Európa Bajnokság, az a közösségi élmények tömkelege. Nem szerettem meg a focit. De megértem, hogy mások miért szeretik, és járnak el szurkolni.
A magam részéről további sok sikert kívánok a magyar sportolóknak. Amivel több lettem, talán annyi, hogy ezentúl több figyelmet szentelek a hazai sportteljesítményeknek. Mert vannak, és ez jó dolog. Hajrá, és így tovább!

Az újdonság varázsa

Nos, üdv!
Sok, igen sok, mi több, rengeteg ismerős javaslatára kezdek most bele ebbe a fantasztikus online ténykedésbe, amihez pedig korábban úgy gondoltam, nem igazán lesz közöm sosem.
Blog...
Csodaszép szó.
Úgy hiszem, hogy ha az ember egyszer brutálisan belebukott az addigi életébe, elvesztett mindent, amit addig fontosnak érzett, amire a torz jövőképét tévesen alapozta, és egyszerre, nagy erővel ütött vissza rá rengeteg régebben elkövetett hibája, akkor az események ilyetén láncolata értelmezhető valamilyen furcsa (elvetemült) jelzésként is, hogy éppen ideje az új dolgokkal történő kísérletezgetéseknek.
Például a blogolásnak. Meg sok minden másnak is, természetesen.
Hogy mennyire ingergazdag a jelenleg engem körülvevő világ, és termel-e elegendő történést, amiről érdemes időről időre pár sort ide felvésni?
Lövésem sincs. Majd elválik.
Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy miről is kellene szóljon ez az egész. Keresem a világomat. Talán így tudnám leginkább körülírni a fő célt.
Keresem azt a világot, amiben valamilyen formában képes vagyok elhelyezni önmagam, és talán azokat az embereket is, akik általában a környezetemben léteznek.
Egy új világot, ha már a korábbi összedőlt, és maga alá temetett.
Hogy eléggé borús vagyok? Az. Nem vitatkozom. De mégis milyen lelkiállapot lenne az ideális a világkereséshez? Szerintem ez sem rosszabb, mint bármi más. Kiindulási pontnak legalábbis
megteszi.
Bízom benne, hogy mint minden, idővel ez is változik majd.
Ez itt a legkevésbé sem mondható az első lépésnek ebben a történetben, de - abban a pillanatban, mikor ezt leírom - kétségtelenül egy határozott lépésnek érzem.
Szóval írok. Írni is fogok. Hogy milyen rendszerességgel, az majd még kiderül.

Most pedig felkelek, és szép lassan lépkedem tovább...

/A csatolt kép Juan Gimenez munkája./