Szóval…
a környezetünk árulkodó jelei alapján
erőteljesen úgy tűnik, hogy sikeresen túléltük az augusztus 3. és 6. között
megrendezésre került Fehérvári Zenei Napok, avagy FEZEN fesztivál elnevezésű rendezvénysorozatot.
Ez az egyetlen fesztivál az évben, amire rendszeresen járok, sokat is vártam
tőle. Immár negyedik alkalommal sikerült eljutni a székesfehérvári programra,
és az a helyzet, hogy az idei évben eléggé felemás élményekkel a tarsolyban zajlott
a hazatérés, de nézzük sorjában:
Szervezés szempontjából ezer sebből vérzett a
fesztivál, pedig tapasztalható volt az innovációra való törekvés az elmúlt
évekhez képest. Én ugyan jobbára megkíméltem magam a sátrazás csodás
gyönyöreitől, de a beszámolók arra engednek következtetni, hogy hiába a
kibővített, és ezúttal a fesztivál területén belül kijelölt kempingtér, az
bizony több szempontból is hagyott kívánni valót maga után. Egyszer (1x!)
próbáltam sátorvasat ott a talajba szuszakolni, de azért ez nem csak nekem jelentett
kihívást. Komolyan, respect mindazoknak, akik sikerrel verték fel a sátrukat a
placcon, azoknak meg aztán különösen, akiknek a harmadik éjjelen tomboló
irdatlan felhőszakadás és szélvihar után is a helyén maradt az ideiglenes
lakhelyük. Az pedig, hogy rengetegen panaszkodtak a sátortábor környékén
elérhető vizesblokkok számára és higiéniai állapotára, engem tulajdonképpen nem
lepett meg, ez ilyen időről időre felbukkanó fesztiválsajátosság. De ide
tartozik az is, hogy idén nem kevesebb, mint 19. alkalommal rendezték meg a
FEZEN-t, ami sokak szerint feltételez némi tapasztalatot a szervezők részéről,
annyit legalábbis, hogy ilyen problémákat már el tudnak kerülni.
Más kérdés a biztonsági szolgálat. Ezen a területen
nekem is volt szerencsém megtapasztalni a fejetlenséget. Az egy dolog, hogy
bármilyen információhoz szerettem volna jutni a fesztivál területén
elhelyezkedő objektumok fellelhetőségéről, olyan meglepettséget váltottam ki az
állomány tagjainak 60-70%-ából, mintha ők maguk is csak totál véletlenül
tévedtek volna arra, és valójában a kiutat keresnék. Az is mókás volt, mikor a kemping bejáratánál két marcona kapuőr percekig azon veszekedett, hogy a megakasztott delikvens vajon beviheti-e magával a sátortáborba a bontatlan flakon fél literes kóláját, avagy sem?
Az már egy fokkal kellemetlenebb, hogy első blikkre azt is képtelenek voltak megmondani, vajon a sajtóbelépőmmel én melyik bejáraton közlekedhetek ki-be a fesztivál területéről. Aztán a minden kapunál elhangzott félig-meddig határozott „szerintem bármelyiken” végül feloldotta az aggodalmam, és ennek jegyében dolgoztunk végig.
Ide vágó tény azonban az is, hogy a közvetlen kollégám sátrát egyik este kirabolták, bár a tettes ugyan meglett, az ellopott pénz nem, és az elfogás sem feltétlenül nevezhető a helyszíni erők érdemének.
Az már egy fokkal kellemetlenebb, hogy első blikkre azt is képtelenek voltak megmondani, vajon a sajtóbelépőmmel én melyik bejáraton közlekedhetek ki-be a fesztivál területéről. Aztán a minden kapunál elhangzott félig-meddig határozott „szerintem bármelyiken” végül feloldotta az aggodalmam, és ennek jegyében dolgoztunk végig.
Ide vágó tény azonban az is, hogy a közvetlen kollégám sátrát egyik este kirabolták, bár a tettes ugyan meglett, az ellopott pénz nem, és az elfogás sem feltétlenül nevezhető a helyszíni erők érdemének.
Ha már szóba került a sajtóbelépő… az idei fesztivál sajtós
karszalagja egészen konkrétan a három évvel ezelőtti, 2013-mas karszalag volt. Ez
elsőre fel sem tűnt, egy kolléga hívta fel rá a figyelmem, hogy nézd már, 2013
van a karszalagunkon! Mikor megkíséreltünk utána járni az okának, közölték,
hogy ez most a „VIP” szalag. Aha, oké köszi. Azért pár biztonsági szolgálatos
munkatárs mégiscsak furcsán nézett a három éves szalagot viselő sajtósokra, akik
egyébként fenn is akadtak egy darabig, de annál a kapunál valószínűleg
elfelejtettek szólni, hogy hé, ez most a VIP! Később azért csak eljutott az
infó mindenhová.
A másik érdekesség a sajtóbelépővel kapcsolatban az
volt, hogy minden sajtós fotós press-t
kapott, akár fotós volt az illető, akár nem. Ezt a korábbi évek akkreditációja
során az igénylőlapon külön meg kellett jelölni, hogy akarunk-e fotózni, vagy
sem, és úgy állították ki az igazolványokat. Úgy tűnik, az egyszerűség kedvéért
nem szórakoztak idén ilyesmivel. Gondoltam is rá, hogy mivel ez a cucc
feljogosít, hogy a nagykoncerteken az első három szám alatt a színpad előtti
fotós árokban képeket készítsek, belibbenek a digitális fotonágyút a nyakukban
hurcoló true fotós kollégák mellé, és lövök pár fotót telefonnal. Just for fun…
de aztán meghagytam a munkát azoknak, akik adott esetben értenek is hozzá.
Felhőszakadás… szintén funny, főleg, ha két olyan
koncert is rövidebbre van fogva miatta, ami tényleg érdekli az embert, és azok
közül az egyik a Within Temptation. Na EZ bosszantó volt. Valójában ez a
zenekar volt az egyik fő oka, hogy részt akartam venni a fesztiválon, erre az
időjárás miatt kb. 30-40 percet engedték fel őket a színpadra, mindezt hosszú
csúszás után, és persze kivetítőkön folyamatosan villogtatva, hogy egyébként
életveszélyes állapotok uralkodnak körülöttünk, és jobban tenné mindenki, ha
bekucorodna egy atombunkerbe, de legalábbis a fesztiválhelyszínről lelépne, de
hamar. Ekkor még csak a szél volt durva. Később, mikor már konkrétan úgy
zuhogott az eső, hogy szerény számításaim szerint nagyjából 3,18 másodperc
elegendő idő volt, hogy bőrig ázzak, a szervezőség felszólított mindenkit, hogy
kövesse a biztonsági szolgálat utasításait, mert kiürítik a területet. Ez olyan
effektív volt, hogy egy tag kizavart egy sátorból, mondván, hogy az összes
sátrat el kell hagyni, odakint pedig egy másik úriember mindenkit beterelt egy másik sátorba, mivel szabad téren sem
maradhat senki. Oké. Ki vagyok én, hogy ellenálljak az intézkedésnek? Aztán
csak a saját kezembe vettem a sorsom, és elvergődtem a kempingig, ahol voltak olyan
kedves népek, akik befogadtak éjszakára.
Az olyan alapvető dolgokról, hogy hangosítási hibák,
indokolatlanul drága emléktárgyak, déli 12 óra előtt ételhez jutni a fesztivál
területén lehetetlenség, már inkább csak említést teszek, itt, most.
Na de miért is mondom azt, hogy számomra ez tulajdonképpen
eddig az év élménye volt?
Mert minden apró-cseprő bosszantó momentuma ellenére
jól szórakoztam. A koncertek nagyszerű élményeket adtak, egészen sok új
emberrel sikerült megismerkedni, és kisebb kellemetlenségektől eltekintve
folyamatosan remek hangulatban töltöttem az egészet.
Ja, és adtam vért!
A zenéről, csak nagyvonalakban pár mondatot:
A Skindred valami brutálisan jó bulit csinált, ennyi
és pont. Yngwie J. Malmsteen gitárzsonglőrködése kifejezetten megkapó volt egy
pontig, aztán már inkább csak önismétlő. A Quimby hozta a szokásos formáját,
kiváló zenei élményt nyújtott, mint mindig. A Faithless koncertjére inkább csak
az érdeklődés vonzott be, de most már biztosan tudom, hogy még élőben,
zenekarral megtámogatva sem nyújtanak számomra minimális élvezeti faktort sem.
A Depresszió ennyi év után is tökéletesen ugyanolyan, de megkérdőjelezhetetlen
volt a vele járó nosztalgiaérzés jóleső jelenléte. Merőben új élmény volt
számomra a Powerwolf nevű formáció koncertje, őszintén tetszett, ha nem vettek
volna rá, hogy megnézzem, sajnálnám. A Finntroll továbbra sem lesz a kedvencem,
ezt viszont kérdés és vita nélkül állíthatom. A Within Temptation a
rendelkezésükre álló rövid idő és a szélvihar ellenére is odatette magát, végső
soron tetszett, amit a színpadra vittek. A Tankcsapda az Tankcsapda, aztán ez
körülbelül ennyi is. A Road szerintem a fesztivál történetében először nem
délután a nappal szemben állt színpadra, de a szokásos hangulatot hozták, jó
bulit, csak a hangosításon csúsztak meg. A Paddy and the Rats még mindig
király. A Guano Apes pedig frenetikus, Sandra Nasic-nek külön köszi, hogy
beszámolt az Olimpia első magyar aranyérméről!
Külön jó volt, hogy találkozhattam idén is számos régi ismerőssel, és ebben az évben is sokan vettek részt a fesztiválon Paksról, úgy tűnik ez minden évben így van, mi paksiak belakjuk a fesztivált, ami
pozitív, bár akadtak olyanok is, akik otthon maradhattak volna…
Szóval ez volt a FEZEN 2016-ban, én élveztem,
megadott mindent, amit vártam tőle, sőt, sokkal többet is - hangulat, koncertélmények,
új emberek, fesztiválszerelem, szép emlékek, jóleső fáradtság, és nem utolsó
sorban energia a folytatáshoz.
Mert bár a keresett világot még nem találtam meg,
de azt hiszem, nagy lépést tettem felé. Végre.

