Solo - Egy Star Wars történet - filmélmény

Olybá tűnik, hogy immár kizárólag Star Wars filmek kapcsán tudom rávenni magam arra, hogy visszatérjek írni erre a blogra...

Sok fájdalmas változás történt az életemben, mióta a legutóbbi bejegyzést publikáltam, amikről talán külön írások fognak születni a közeljövőben, de ezúttal ismét a Star Wars a téma, hiszen ez az év sem múlhat el a Walt Disney Company egyik legjobb fejőstehenének moziba terelgetése nélkül.

A Last Jedi című számozott Star Wars epizódot követően sokáig vacilláltam, hogy moziban nézzem meg, vagy megnézzem-e egyáltalán a "Solo - Egy Star Wars történet" című alkotást, őszintén szólva a szörnyű élmények után, melyeket a Last Jedi okozott, a legrosszabbra számítottam ettől a filmtől. Hogy beigazolódott-e a félelmem...? Alább kifejtem.

A kedvenc fővárosi filmszínházamban, a Corvin Moziban volt alkalmam megtekinteni a filmet, és rá kellett jönnöm, hogy ez a környezet mindig lelkesedéssel tölt el.

Bár a Disney által eddig moziba küldött Star Wars filmek közül egyedül a Rogue One tetszett - de az legalább nagyon - valahogy úgy voltam vele, hogy bár a fő történetszál folytatásai rendre pocsékul sikerülnek, talán az egyszeri, fősodortól tulajdonképpen független történetekkel operáló antológia filmek még lehetnek működőképesek. Ehhez hozzátartozik viszont az is, hogy a klasszikus trilógia egyik meghatározó, közkedvelt karakterének, Han Solo-nak különálló előzményfilmet szentelni enyhén szólva kényes terület. Tartottam tehát ettől a filmtől, hiszen nagyon is jó esélye volt, hogy zátonyra fusson.

A film forgatásának hányattatott sorsa sem volt épp pozitív előjel, a hollywoodi berkekben mostanában divatos "kreatív nézeteltérések" miatt leváltott rendezők és a készítést megelőző tipródás a rajongók részéről Alden Ehrenreich címszerepre kiválasztása miatt eleve csökkentette az elvárásaimat az egész projekttel szemben.

Meglehetősen nehéz volt tehát úgy beülni a filmre, hogy elvonatkoztassak a prekoncepcióimtól... valójában nem is sikerült.

Mielőtt nagyon belemélyednék az élménybeszámolóba, ezen a ponton jelzem, hogy az írásom végén kifejtem a film történetének bizonyos részleteit, de ezt külön jelzem majd azok számára, akik esetleg a Solo megtekintése előtt találkoznak az bejegyzésemmel.

A film kezdő képsorai enyhén szólva nem nyűgöztek le, az alkotók egyfajta köztes megoldást választottak a számozott epizódok csillagok közé kúszó bevezető szövege és a Rogue One esetében alkalmazott bármilyen bevezetőszöveg hanyagolása között. Érdekes... den nem túl meggyőző, pláne maga a szöveg. De rendben, elfogadtam, valahogy el kellett kezdeni. Ezt követően a film azonnal pörögni kezd, az egész felütés egy akciódús, fiatalos, lendületes történet ígéretét hinti el, ami a végére sajnos nem teljesen igazolódik be.

Különösnek találom, hogy bár a történet Han Solo fiatalkorát hivatott bemutatni, ebből valójában nem kapunk túl sokat. Inkább olyan az egész, mintha csak véletlenszerűen kiragadtak volna néhány izgalmas (és kevésbé izgalmas) eseményt a karakter életútjából. Eredettörténetként tehát elég fals a film, bár legalább a klasszikus trilógiában látott kapcsolatai egy része magyarázatot kap, ha nem is épp a legfrappánsabbat.

Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy a film számos ponton árasztja a klasszikus Star Wars trilógia hangulatát, a látványvilág csillagos ötös, a néző ezúttal is felismeri az eredeti filmekben megszokott galaxist, de emellett sikeresen bővíti is azt a cselekmény. A készítők érezhetően igyekeztek egyfajta egészséges egyensúlyra törekedni az újdonságok és a nosztalgia között, ez a törekvés pedig a szememben mindenképp elismerést érdemel.

Az már kevésbé nyerte el a tetszésemet, hogy látványos buzgalommal szuszakolták tele a történetet olyan elemekkel, amelyek pusztán annyi funkcióval bírtak, hogy a Disney által gyártott többi Star Wars termékkel összekapcsolják a Solo filmet. Értem én, hogy a cél a konzisztens franchise, de biztos vagyok benne, hogy lenne ennek kevésbé erőltetett módja is.

Pozitívumként éltem meg viszont azt, ami utólag belegondolva nagyon is adta magát, mint kézenfekvő megoldás egy ilyen jellegű történet megvalósításához, mégpedig hogy ez a film egy klasszikus western. Véleményem szerint Han Solo karakteréhez optimális ez műfaj, és sikerült is remekül beépíteni annak minden meghatározó elemét a Star Wars univerzumba. Ez már csak azért is dicséretet érdemel, mert az eredeti trilógia is büszkén vállalta, hogy a western volt az egyik stílus, melyekből építkezett anno, és ahogy a régi filmeknek, ez bizony a Solo-nak is baromi jól áll.

Van itt vonatrablás, pisztolypárbaj, kártyaasztal, indiánok (jó, nem annak nevezik őket, de attól még azok), és ha belemélyedünk, a karakterek szintjén is megtalálhatjuk a tipikus western klisékből építkező szereplőket.

Nálam ez nagyon is működött, ezért pacsi jár a készítőknek.

Ami miatt viszont a film megbotlik a saját lábában, éppen az, hogy a jól felépített körítés ellenére képtelen elérni a célját. A Han Solo eredetével kapcsolatos kérdései jelentős hányadára a néző egyáltalán nem kap válaszokat, a karakter tulajdonképpen már az első pillanattól fogva rendelkezik minden olyan kvalitással, amikkel az eredeti trilógia során is bírt, de hogy a képességeire mikor és milyen módot tett szert, továbbra is rejtély marad, ráadásul még Han jellemét sem sikerült mélyíteni, annak ellenére sem, hogy a sztori úgy tesz, mintha erről szólna.

Emellett csüggesztő, hogy az egyébként jól használt western klisékkel sajnos együtt jár a műfaj negatív pólusa is, azaz a történet rém egyszerű és kiszámítható, ráadásul több ponton hajlamos nagyon leülni.

Sok párbeszéd meglehetősen bugyutára sikeredett, mégis örvendetes tény, hogy a Solo film sokszor humorizál ugyan, de nem infantilis, nem dagonyázik az idiotizmusban, mint tette azt rendkívül visszataszítóan a Last Jedi. Ez a szememben nagymértékben menti az összképet.

Innentől pár sor erejéig belemélyedek a történet részleteibe, mielőtt rátérnék a végső összegzésre, szóval SPOILER ALERT!

A film humorának egyik elsődleges – ha nem is éppen a legjobban működő – forrása Lando Calrissian társa, az egyértelműen a Disney stúdió polkorrekt trendeken lovaglása jegyében a sztoriba erőszakolt szüfrazsett droid, aki valahogy meglepő mód mégsem kapott a kelleténél több reflektorfényt, és engem kifejezetten váratlanul ért, hogy hamar meg is gyilkolták a karaktert. Nagy piros pont!

Ahogy fentebb már kitértem rá, a film igyekszik összekötni a Disney egyéb Star Wars termékeivel a Solo történetét. Ennek egyik ékes példája az a két aranyozott dobókocka lánccal összeerősítve, ami az eredeti trilógiában is ott volt ugyan valahol dekorációs elemként a Millenium Falcon pilótafülkéjében felfüggesztve, de gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt, ellenben a Disney új filmjeiben totál indokolatlanul minden kulcsszereplő elkezdett komoly érzelmeket társítani ehhez az apró dísztárgyhoz. Ezt igyekszik alátámasztani a Solo film is, a kockák itt is előkerülnek, és az itteni karakterek számára is nagy jelentőséggel bír a csecsebecse, de ahogy írtam, a Han Solo karakterével kapcsolatos számos kérdés továbbra megválaszolatlanul marad, így ezeknek a kockáknak az eredete is. Tehát azon kívül, hogy a Disney összekötő kapocsként használja a saját filmjeihez ezt a kis objektumot, semmi más szerephez nem jut. Értem én, csak feleslegesnek érzem.

A másik, jóval meghatározóbb összekötő kapocs a Crimson Dawn bűnszervezet valódi vezetője, aki nem más, mint Darth Maul (!), akinek a szerepeltetése szerintem valami elképesztően kínos volt. A Sith lovag, Palpatine császár első tanítványa a Phantom Menace végén kettészelve végezte az ifjú Obi-Wan jóvoltából, ezt pedig nem igazán szokás túlélni, így az egyszeri filmnézőt meglephette a felbukkanása (what a twist!), de hozzá kell tenni, hogy a gyerekeknek szóló animációs sorozatokban a Lucasfilm már évekkel ezelőtt feltámasztotta a karaktert – ezeket a sorozatokat régóta nem követem figyelemmel, de a beszámolók alapján vérlázítóan gagyi magyarázatot kapott ott is Darth Maul életben maradása – és a Solo filmben valamiért nagyon fontosnak tartották, hogy kikacsintsanak a gyereksorozatok sztorijára is (MORE FRANCHISE BUILDING). A jelenete során a vagánynak (?) szánt, de igazából teljesen értelmetlen fénykardvillogtatás meg már tényleg csak plusz egy rúgás volt a döglött lóba.

A Han Solo múltját illető megválaszolatlan kérdések sorát gyarapítja az is, hogy a filmből nem derül ki, mitől is olyan baromi jó pilóta, hol tanulta, kitől, miért? Ez engem piszkosul zavart, de ami igazán nagy kihagyott ziccer volt, hogy azt sem tudjuk meg, Han miért érti a wookie nyelvet! Mikor Chewbacca és Han először találkoznak, probléma nélkül tud vele beszélni - itt van is pár kellemelten pillanata a filmnek, mikor Han hörög, mivel immár nem csak érti, de beszéli is a wookie nyelvet... ez pedig roppant fájdalmasan lett interpretálva.

Aztán ott volt a Kessel-run... Han Solo legendájának egyik meghatározó szegmense, a híres-hírhedt kitörés a Kessel bolygó fűszerbányáiból, nos, olyan semmilyen lett. Ráadásul a film (meg amúgy az egész Star Wars história) szerint ez egy olyan művelet, amit többen megcsináltak már, de Han azért volt nagy jampi, mert neki sikerült a legrövidebb úton abszolválni a dolgot. Ehhez képest a filmben úgy tálalják ezt a procedúrát, hogy ha nincs mögötte komoly tervezés, álruhák, beszivárgás, páncélterem feltörés, rabszolgalázadás, akkor eleve bukott a mutatvány. Ehhez képest a Kessel-run buli tulajdonképpeni "run" része csak részletkérdéssé degradálódik, ami kissé zavar baejtő.

Ennek kapcsán jegyezném meg, hogy Yog-Sothoth vendégszereplését a filmben eléggé nélkülözhetőnek éreztem...

SPOILER VÉGE!

Érdemes lenne szót ejteni a színészi alakításokról is, de sajnos egyetlen jelzővel tudom illetni őket: felejthetők. Hiába van jelen Woody Harrelson és Paul Bettany, akiket egyébként különösen kedvelek, ezúttal nem erőltették meg magukat, a Game of Thrones sztárja, Emilia Clarke kifejezetten kiábrándító, és a címszereplő Alden Ehrenreich sem brillírozik, igaz a színész bevallottan nem akarta lekoppintani Harrison Ford allűrjeit, ami talán pozitívumnak is tekinthető.

Összegezve: számomra pozitív csalódás volt a film. A vele kapcsolatos félelmeimnek csupán a töredéke igazolódott be, amikor pörgött, nagyon tudtam élvezni, a suta sztori elkönyvelhető műfaji sajátosságnak, a kommersz színészi játék pedig szomorú ugyan, de nem vált dühítővé.

Azon túl, hogy rengetegen feleslegesnek tartják a Star Wars ikonikus karaktereinek eredetét ilyen módon a nagyközönség elé tárni, az én véleményem az, hogy a Solo egy működőképes film. Nem nevezném jónak, messze nem, de egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a Last Jedi miatti frusztrációmtól, aminek fényében a Solo határozottan különb alkotás lett. Ha a Star Wars franchise a jövőben megtartaná ezt a színvonalat, én már elégedett lennék.

Így tehát az a véleményem, hogy a fő sztorit bonyolító számozott epizódok a Disney égisze alatt egyre hanyatló minősége dacára itt a bizonyíték: van még remény a Star Wars számára, mert ezek a réskitöltő antológia filmek egyelőre teljesen vállalhatók.

Mikor ezeket a sorokat írom, már megerősítették, hogy Obi-Wan Kenobi és Boba Fett is hamarosan megkapják a saját filmjüket, és ha másra nem is, a Solo – Egy Star Wars történet arra mindenképpen jó volt, hogy várjam ezeket a történeteket, és úgy döntöttem, a fő sztori további epizódjaival ellentétben igenis moziban fogom őket megnézni - hogy kitart-e a lelkesedésem, az majd elválik.

A Solo egyszeri megtekintést mindenképpen megér, ha nem is ér fel a régi elődökhöz, de az összes gyengepontjától függetlenül engem mindenképpen reménnyel töltött el. Ez pedig igenis jó dolog.

Az Utolsó Jedik - filmélmény

Hol is kezdjem…?

Először is üdv újra itt! Egy teljes év kihagyás után azt hiszem ildomos ismét egy filmmel kapcsolatos véleménnyel visszatérni, ami ráadásul még némileg kapcsolódik is az ezt megelőző legutóbbi poszthoz.

Szóval…

Megtekintettem a Star Wars aktuális évi epizódját, ami a Last Jedi címet viseli, ez immár a 8. számozott folytatás. Mindenekelőtt őszintén bevallom, rettenetesen vegyes érzelmekkel álltam fel a filmet követően a moziteremben. Komolyan, én nagyon szeretni akartam ezt a filmet, a Star Wars univerzum régi rajongójaként igényem volt rá, hogy a két évvel ezelőtti 7. epizód – ami enyhén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet – kapjon a sorozat egy olyan folytatást, ami méltó az eredeti Star Wars filmekhez, és nem mellesleg a tavalyi Rogue One mozihoz. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem kaptam meg, amit szerettem volna.

Most jelzem, hogy a filmmel kapcsolatos véleményem kifejtése során néhány ponton bele fogok menni a történet részleteibe is (SPOILER ALERT!), mikor az írásom nyilvánosságra kerül, ez még sokaknak okozhat problémákat, úgyhogy előre szóltam!

Vegyük először sorra a film azon pontjait, amelyek elnyerték a tetszésemet, mert ezekből sajnos kevesebb lesz. A nyitány például ilyen. A történet, amit a jelenetsor köré kanyarítottak, már azért hagy némi kívánnivalót maga után, de egyébként a kezdő űrcsata többnyire rendben van. A látvány első osztályú, de 2017-ben egy ekkora költségvetéssel bíró hollywoodi szuperprodukció esetében ez a minimum. Az Ellenállás bázisának evakuálása, a vadászpilóták elkeseredett próbálkozása, hogy feltartsák a támadó flottát, a bombázóraj önfeláldozó ellentámadása szerintem szépen megkoreografált, látványos, tele van heroikus pillanatokkal. Nekem kifejezetten tetszett, bár volt néhány dolog, ami azért bicskanyitogató volt, de ezek egyrészt apróságok, másrészt ebben a bekezdésben a pozitív dolgokat firtatom. Mint amilyen a Supreme Leader tróntermében zajló összecsapás a First Order uralkodójának testőrsége és a két fénykardforgató főszereplő között. Véleményem szerint ez az egész film legjobban sikerült harcjelenete. Bár a történetszál, ami eddig a pontig vezet, nem kicsit vérlázító, de ettől függetlenül ez a csata izgalmas, ugyancsak jó koreográfia és látványos pillanatok jellemzik. Ráadásul a harc végeztével a történet is egy teljesen logikus irányba halad tovább. Nem állítom, hogy nem volt kiszámítható, de legalább az író nem talált ki valami abszurd baromságot a történet továbbgörgetésére, ami ennek a filmnek az esetében határozottan a pozitív pontok között említhető, különösen a történet többi értelmetlen elemének fényében.

Nos, körülbelül ennyit a film azon részleteiről, amik nekem tetszettek. Innentől pedig a negatív dolgok jönnek, amikből sajnos sokkal több lett, mint el bírtam volna viselni. Bár az ördög a részletekben rejlik, ezúttal nem boncolnám fel zsigerig a filmet, csak kiemelem a legsúlyosabb problémáimat, mert úgy vélem, ez is éppen elegendő magyarázattal szolgál majd arra, hogy miért nem voltam elragadtatva a 8. epizódtól.

Először is a film tónusa eltolódott a komédia irányába, ami a legkevésbé sem tesz jót a történetnek. Egészen egyszerűen túl sokat próbáltak humorizálni, túl sok a vicceskedő beszólás, túl sok a helyzetkomikum, ami főként azért zavaró, mert a poénok kevés kivételtől eltekintve egyáltalán nem működnek, a gyermeteg humormorzsák, amiket az író egyes karakterek szájába adott, sokszor olyan helyzetekben igyekeznek oldani az amúgy is nehézkesen megteremtett feszültséget, mikor dramaturgiai szempontból súlyos hibának éreztem. Ez a bohóckodás sokszor semmi mást nem eredményezett, csak kizökkentett a történetből. Alapvetően nem a humorizálással van bajom, a korábbi epizódokban is gyakran volt egy-egy karakternek jópofa beszólása, megestek a szereplőkkel olyan dolgok, amiken a néző nevethetett, de legtöbbször sikerült megtartani az egészséges egyensúlyt. A Last Jedi volt az első Star Wars film, amivel kapcsolatban kialakult bennem az az érzés, hogy a készítők valójában egy vígjátékot, vagy paródiát akartak összehozni, bár az alaptörténet nem kedvezett a törekvéseiknek, de ők azért mindent megtettek, hogy komédiát csináljanak belőle.

Ami számomra ugyancsak fájó pont volt, az Luke Skywalker maga. Az alkotók valamiért a megkeseredett, rosszindulatú vénember mintapéldányát faragták belőle. Fájó volt látni, hogy a régi filmek hőse milyen dicstelen életutat kapott osztályrészül a 8. rész írójától. Felmerült bennem, hogy a Jedi Rend tagjai valami vallási alapokra visszavezethető okból képtelenek a kudarcaikat az önbecsülésük megőrzésével feldolgozni? Ha valami félresikerül, akkor reflexből elbujdosnak, önkéntes száműzetésbe vonulnak, és visszautasítják a lehetőségét is, hogy ehelyett inkább segítsenek helyrehozni, amit elrontottak. Tette ezt anno Yoda, és tette ugyanezt Luke Skywalker a 8. rész szerint. Luke az egészet ráadásul még megfejeli azzal, hogy olyan rosszmájú tuskóként viselkedik, ezt pedig egészen elképesztő volt látni. A halálvágy és világvége hangulat, amit áraszt magából, egyszerűen méltatlan a karakterhez, még annak ellenére is, hogy a film folyamatos visszautalások formájában próbálja lenyomni a magyarázatot minderre a néző torkán. Meglátásom szerint csúfosan mellément az ő történetszála, ahogyan korábban Han és Leia története is a 7. epizódban. Mint akkor, most is azt éreztem, a Jedi visszatér végjátéka fényében a karakter nem ott van, ahol lennie kellene, és nem azt teszi, amit kellene. (Ha hinni lehet a pletykáknak, Mark Hamill színész egyáltalán nem volt kibékülve azzal, amit a karakterével művelt az író, és ezek után teljes mértékben meg is tudom érteni.)

Ha pedig már Leia is szóba került, a film egyik legdühítőbb jelenete hozzá köthető. Dühítő, mert indokolatlan, illogikus, és túlzó, ahogyan egyedüli túlélőjévé válik az Ellenállás vezérkarát teljes egészében elpusztító robbanásnak. Nem is értem, hogy ezt a jelenetet a készítők hogyan gondolhatták komolyan. Vele van az Erő, mert ő is Skywalker, ezt megértem, de az, hogy a semmiből olyan szuperképességei bukkannak felszínre, aminek se előtte, se később nyoma sincs az egész történetben, egészen érthetetlen. Mindez nyakon öntve azzal a pátosszal, amivel tálalják, külön kellemetlenné teszi az egész jelenetet. Pedig Carrie Fisher (nyugodjon békében) kiválóan alakított, csak az alkotók voltak képtelenek úgy bánni Leia karakterével, ahogy illett volna.

Vissza kell térnem Luke Skywalkerre a film lezárása kapcsán. Az a hatalmas illúzióvarázslat, amit végrehajt a végén, megint csak egy olyan írói túlzás, hogy igen nehéz feldolgozni. Értem én, 30 év alatt akkora bűvész lett, hogy ihaj, de azért amit a végén művel, azzal szerintem kissé túllőttek a célon a készítők. Bár a jó pap holtig tanul, a film tanúsága szerint pedig a Jedi még azután is (hiszen már a szellemek is képesek az Erővel hatni az élők világára), de szerintem ez azért túlzás volt.  Azzal pedig, hogy a végső nagy fordulatot a jelenetsor több pontján is egyértelműen elárulják, még annyira sem tesz jót az összképnek. Meg akkor ez az illúzió hogyan is működik pontosan? Többek által is kézzel megfogható tárgyakat tud kivetíteni a fél univerzumon keresztül, de a saját projekciójával már trükköznie kell, nehogy lebukjon, hogy valójában nincs ott? Csak én nem értem?

A film teljes terjedelmét tekintve az a kérdés is felvetődött bennem, hogy miért pakolták tele totálisan felesleges jelenetekkel? Egészen konkrétan a kaszinóvárosban zajló eseményekre gondolok. Ha ezek kimaradtak volna a történetből, szerintem semmivel sem lett volna kevesebb. Ja, hogy akkor nem lett volna ok szerepeltetni a 7. epizód legidegesítőbb és a 8. epizód legfeleslegesebb karakterét (Finn), hozzá csapva egy vadonatúj, ugyancsak teljességgel elhanyagolható karaktert (Rose)?  Én a magam részéről vígan tudtam volna létezni enélkül a történetszál nélkül. Értelmetlen, szükségtelen, és csak a játékidőt nyújtja pofátlanul.

Zavart az is, hogy a legtöbb mellékszereplő immár csak comic relief, semmi több, az amúgy is túltolt humorizálás eszközeiként – elszenvedőiként – statisztálnak csupán a háttérben. Akik kivételt képeznek, azok az Ellenállás katonái, akiknek viszont komolyan semmi más szerepük nincs az egész film folyamán, mint hősi halált halni. Ennyi. De legalább azt gyakran és harsányan teszik.

A végére pedig, ami a leginkább kihozott a sodromból… Az a főgonosz! Supreme Leader Snoke! A First Order vezetője, a sötét nagyúr, a hatalmas, a félelmetes, a Sötét Oldal mestere, aki leigázza az univerzumot, és olyan képességei vannak, mint senki másnak! Egy vicc.

Az egész karakter nevetséges, amit pedig tesznek vele, az olyan szinten kínos, hogy nézőként én éreztem rosszul magam. Snoke és az ő sorsa volt az egész film mélypontja! A vele történtek sértő lustaságra és fantáziátlanságra vallanak az író részéről, amit képtelen vagyok tolerálni. Minden szerepe pusztán annyi, hogy indukáljon egy eleve várható fordulatot a történetben, de ehhez kár volt így felépíteni ezt a karaktert, nem értem az okát, és határozottan úgy érzem, hogy még a sztori írója sem igazán tudna erre épkézláb magyarázattal szolgálni azon kívül, hogy nem nagyon volt ötlete, mit is kezdjen Snoke fővezérrel, ezért egy minden eleganciát nélkülöző huszárvágással áthidalta a problémát, hogy a történet tovább pöröghessen. A véleményem az, hogy ez viszont a lehető legrosszabb megoldás volt.

Mindent összevetve mégsem tudom teljes szívemből utálni ezt a filmet. Sok pontja rossz, tényleg, nagyon rossz. De számos jelenet akad, ami jól sikerült, vannak kifejezetten ötletes és szép megoldásai. Kissé visszás lett a moziélmény, de őszintén szólva  messze nem tett rám olyan rossz benyomást, mint két évvel ezelőtt a Force Awakens. Lehet, hogy csak azért gondolom így, mert azt a filmet követően eleve nem voltak túl nagy elvárásaim a folytatásával kapcsolatban, és így minden csapnivaló részlet ellenére a Last Jedi kevésbé fájt.

Úgy tudom, hogy ennek az epizódnak az írója és rendezője kapta a Disney illetékeseitől a megbízást, hogy még egy, teljesen új Star Wars filmtrilógiát is megalkosson… minimum zavarba ejtő a számomra. Csak remélni tudom, hogy felnő a feladathoz az úriember, amihez innen is sok sikert kívánok neki, mert a Last Jedi alapján sajnos ez még nem igazán sikerült.

Egy Star Wars történet - filmélmény

Nos, ez ütős volt...

De kezdjük az elején! Az, hogy áthelyeztem az életterem a fővárosunkba, jár néhány megkérdőjelezhetetlen előnnyel, melyek egyike, hogy ha épp jut rá idő, remek filmpremierekre juthatok el. Bár eddig nem kifejezetten éltem ezzel a lehetőséggel, a Star Wars - Rogue One esetében mégis sikerült.
Hogy mit adott a film? Mindent, amit kellett.

A Star Wars VII. epizódja csalódást okozott. Gyermekkorom óta rajongója vagyok a Star Wars univerzumnak, az eredeti három film meghatározó pontja volt az életemnek, még az utólag gyártott előzmény filmtrilógia előtt rengeteg hullámzó minőségű regényt is elolvastam, melyek tovább bővítették a messzi-messzi galaxis történetét. Szerettem elveszni a Star Wars világában.
A lelkesedésem az évek során némileg csökkent, a gyermekkort hátrahagyva átláttam az egész univerzumteremtősdi mögött meghúzódó kíméletlen üzleti vállalkozás összefüggéseit, és egyre inkább úgy éreztem, hogy az újabb történetek már nem nekem szólnak, az animációs sorozatoknak, képregényeknek, egyebeknek már nem én voltam a célközönsége.
Az előzmény filmtrilógia anno képtelen volt megadni azt a Star Wars élményt, amit gyermekként kaptam az eredeti három résztől. A VII. epizód pedig képes volt alulmúlni minden elvárásomat, pedig én tényleg nagyon szeretni akartam azt a filmet.
Az, hogy a regényekben kibővített univerzumot kukázták a filmkészítők, eleve kellemetlenül érintett - mindamellett, hogy az animációs és egyéb sorozataikban azért rendszeresen szemezgetnek belőlük - de hogy egy teljesen kaotikus, logikátlan, zagyva és elkapkodott folytatást termeljenek ki magukból Ébredő Erő címen, na az rosszul esett. Csalódtam a Star Wars univerzumban, és közel álltam hozzá, hogy lemondjak róla, elkönyveltem magamban, hogy a gyermekkori emlékeim között megmarad az eredteti filmek dicsfénye, de mást már nem nagyon vártam a Csillagok Háborújától.

Aztán jött a Rogue One (Zsivány Egyes), ami mindamellett, hogy spin-off film, egy, az eddigiektől merőben eltérő Star Wars élményt ígért. Láttam az előzeteseket. Nem voltak rosszak, bár a lelombozó VII. rész után képtelen voltam nagy várakozással állni ehhez az új filmhez. Az alcíme, "a Star Wars story", avagy "egy Star Wars történet" pedig olyannyira unszimpatikus volt, hogy leírhatatlan. Rém gagyinak hatott, minek kellett az oda egyáltalán? Ahogy érzékeltem, a végső verzióban már nem is nagyon erőltették.

Csak néhány ígéret a filmet megelőző kampányból: háborús film lesz, emberközelivé teszi a Star Wars univerzumot, láthatjuk a Galaktikus Birodalmat ereje teljében, nem lesznek Jedi lovagok - nos, ezek a hírek már képesek voltak felkelteni az érdeklődésem.
A régen olvasott regények közül is azok jöttek be legjobban, amik nem a Skywalker család és a sleppjük galaxis megmentő csuklógyakorlatairól szóltak (az ilyen regényekből tonnaszám lehet kapni), hanem az egyszerű, hétköznapi katonákról.

Végül elérkezett az idő, és én eljutottam a Rogue One premierjére.
Milyen lett a film?
Szerintem brutálisan jó.

Olyan élményt adott nekem, amit évek óta nem adott egyetlen Star Wars égisze alatt bemutatott produktum sem. Miközben néztem, szinte újra képes voltam azt a lelkesedést érezni, mint sráckoromban az eredeti trilógia megtekintése során.
Iszonyatosan tetszett, még annak ellenére is, hogy vannak nagyon nyilvánvaló hibái.
A CGI néhol bődületesen rossz, máshol meg olyan gyönyörű, hogy elképesztő. A párbeszédek néhol nagyon nyögvenyelősek, máshol meg pörgősek, lazák, vagányak, ahogy kell. A történet maga bír néhány zavaróan logikátlan szegmenssel, de az epikus, heroikus háborús drámát, amit ígértek, azt bizony hibátlanul nyújtja a film.

Ha már háborús dráma... úgy kellett ez a Star Wars univerzumnak, mint éhezőnek a falat kenyér! Az egész galaxist uralma alá hajtó katonai rezsim ellen elkeseredetten küzdő lázadók végre a helyükön vannak kezelve, a film bepillantást enged mindkét oldal felső vezetőségének működésébe, a vezetők közti ellentétekbe, az egyszerű sorkatonai szinten zajló csatározásokba, és megvallom őszintén, régen bővítette egy film ekkora léptékben magát a Star Wars világot.

A fel-felbukkanó mellékkarakterek az eredeti filmtrilógiából megmosolyogtatók voltak - így is ki lehet szolgálni a hozzám hasonló régi rajongókat - és végre viszontláthattunk az újak mellett számos olyan idegen fajt is, amelyek ott voltak az eredeti filmekben, ezzel is éreztetve, hogy igen, ez ugyanaz a Star Wars univerzum - ezt például az Ébredő Erőnek nem sikerült nálam elérnie, onnan ez borzasztóan hiányzott.
A Rogue One ütközetei remekül vannak koreografálva, tényleg képes volt emberközelivé és hitelessé tenni a csatákat (mind felszíni, mind űrbéli hadszíntéren), a néző érzi, hogy a sugárvetők cikázó lövedékei a halált hordozzák, és egy csillagrombolóval sem nagyon lehet szórakozni.
Ami pedig számomra hatalmas pozitív vonása volt az egésznek: a hangok. Gyakorlatilag importálták az eredeti filmekben használt hangeffektek jó részét, ami olyan jóleső nosztalgiaáradatot szabadított el a zsigereimben, hogy egyszerűen imádtam. A lövedékek becsapódása, a lövegtornyok ágyútüze, a vadászgépek hajtóműve, a generátorok zúgása, a droidok csivitelése mind úgy hangzott, mint gyermekkoromban a régi filmekben, már-már éreztem, hogy ugyanott vagyok.
Óriási élmény volt.

A masszív nosztalgiafaktor mellett viszont képes volt számos újdonsággal is szolgálni a film, ráadásul oly módon, hogy ezek nem lógtak ki az összképből. A Birodalom oldalán először láthattunk légköri vadászokat és tankokat, de a lázadók oldalán is akadt néhány "új" hajó - itt külön pozitívumként kiemelném, hogy nem voltak restek még az utólag gyártott előzmény trilógiával is megteremteni a kapcsolatot.

Meg ott volt Darth Vader... az ő jelenetei aranyat érnek, és erről legyen is elég ennyi.

A Rogue One képes volt visszarepíteni kicsit a kölyökkoromba, és feltámasztotta bennem a rég nem érzett lelkesedést az egyik kedvenc filmes univerzumom iránt. Ez kétségtelenül nagy haditett, és én a magam részéről rendkívül hálás vagyok ezért. Ez a film megérdemli, hogy sikeres legyen.
Visszavedlettem Star Wars rajongóvá.

Rendkívüli módon bízom benne, hogy a stúdió és az illetékes filmes szakemberek tanulnak ebből, és a VIII. epizód végre olyan színvonalú lesz, amilyet megérdemel a Star Wars univerzum.
Hiszen a jelek szerint lehet ebből remek dolgokat kihozni. A Rogue One szerintem ilyen lett.

Hozzáteszem: egy bővített verziót, vagy rendezői vágást szívesen megnéznék még belőle, hogy láthassam azokat a jeleneteket is, amikkel az előzeteseket feltöltötték.

Egy átlagos munkanap + valami

Sokan sokféleképp megénekelték már, hogy minden munkában meg lehet találni a pozitívumot. Van, hogy az ember abból él, amit szeret, vagy olyan emberekkel van munka közben körülvéve, akikkel nagyon jól kijön, de lehet, hogy egyszerűen csak a fizetés a lényeg, a kulcsszó a motiváció, amiért nap mint nap nekiáll és csinálja.

Nemrég sikerült belefutnom egy olyan munkanapba, amikor a motivációs faktor úgy megugrott, ahogyan már régen. Pedig maga a nap nem is indult túl jól, hajnali fél négykor kidobott az ágy, a kötelező kávé és cigaretta napindító szetten túl pedig nem nagyon tudtam magammal otthon mit kezdeni, így jobb híján sétáltam egyet a környéken, de ez sem adott túl sok lelki többletet a nap folytatásához.

Aznapra két sajtóesemény volt beütemezve, és az első 10 órakor kezdődött az atomerőmű területén, úgyhogy időm az volt jócskán, legalábbis, amíg eszembe nem jutott, hogy az egyik elsődleges munkaeszközömet, a hangrögzítő masinériát előző nap bent felejtettem a rádió szerkesztőségében. Mikor ez tudatosult bennem, fogtam magam, lendületesen letalpaltam a rádióba, köszöntöttem a bőszen dolgozó munkatársakat, magamhoz vettem a diktafont, majd – mivel előzőleg egyeztettem a televíziós kollégákkal, hogy együtt megyünk a sajtótájékoztatókra – átsétáltam a helyi TV stúdiójába.

A televíziós kollektíva körében kifejezetten szeretek mocorogni, mindenki teljesen korrekt, és mivel a sajtóeseményeken általában együtt szoktunk működni, sok szempontból közelebbinek érzem magamhoz ezt a csapatot, mint mondjuk a rádióból néhány munkatársat.

A „nem kell kapkodni” és a „hamarosan indulunk” között félúton kávét is kaptam, ami a nehezen induló napra való tekintettel akkor, ott életet mentett.

Nemsokára valóban neki is lódultunk, irány az erőmű, azon belül is az Atomenergetikai Múzeum, ahol – némileg rendszeridegen módon – ezúttal egy numizmatikai kiállítást nyitottak meg, erről tartottak sajtótájékoztatót.

A pénz története egy kifejezetten érdekes terület, a kiállított gyűjtemény tulajdonosában pedig felismertem egy korábbi munkahelyem – az egyik helyi középiskola kollégiuma – egyik alkalmazottját, egy villanyszerelő úriembert, aki karbantartóként dolgozik. Korábban sosem beszélgettem vele sokat, ő végezte a saját munkáját, én az enyémet, egy átlagos melósként tekintettem rá, és ha őszinte akarok lenni, azt el sem tudtam képzelni róla, hogy numizmatikával foglalkozik, és ráadásul milyen kiterjedt gyűjteménye van. A rejtett értékek, ugye?

Az Atomenergetikai Múzeumban nyílt tárlat apropója, hogy idén augusztus 1-én 70 éves lett a magyar forint, a kiállítás is kizárólag a kishazánkban jelenleg is használatban lévő forintrendszer fizetőeszközeit mutatta be a kezdeti verzióktól napjainkig.

Egy vitrinben csak az érdekesség kedvéért több tízmillió pengő társaságában egy kifli is leledzett, pusztán a jelzés kedvéért, hogy mielőtt 1946. augusztus 1-én országunk áttért volna a forintra, körülbelül ennyit lehetett megvásárolni ebből az összegből.

Maga a kiállítás érdekes volt, rájöttem, hogy a forgalmi emlékérmek közül az elmúlt évek során többféle az én pénztárcámban is megfordult, és azt is megtudtam, hogy például az 50 forintos érméből az idei, a 70 éves forint emlékére kiadott vereten kívül még hét másik típus is használatban volt – bár szerintem nem találkoztam szemtől szemben az összes fajtával, egészen eddig a kiállításig.

A régi bankjegyek egy elég erőteljes nosztalgiahullámot indítottak meg bennem, ezek közül nem eggyel még gyermekkoromban fizettünk, és anno a legkisebb címleteknek is nagyon tudtunk örülni. Sokat változott azóta… úgy nagyjából majdnem minden.

Interjút készítettem a gyűjtővel, és örömmel mesélte el nekem, hogy egyébként a forintok csak a kollekciója egy szegmensét képezik, hiszen pengőt, Árpád korabeli pénzt, de még ókori római érméket is gyűjt. Felötlik bennem a gondolat, hogy egyszer szívesen megtekinteném a teljes portfóliót.

A kiállításnak teret adó múzeum, illetve az atomerőmű részéről a szokásos sablonok hangzanak el: azért látták fontosnak, hogy az atomenergetikával foglalkozó múzeumba beengedjenek egy attól teljesen eltérő tematikájú tárlatot, hogy ezzel még több embert vonzzanak be, akik aztán talán megnézik a múzeum többi kiállítását is, amitől majd jól nő az atomenergetika társadalmi elfogadottsága – ez utóbbi pedig az alfája és omegája minden erőműves sajtóeseménynek, borítékolható volt, hogy minimum egyszer elhangzik. Nem baj, ismétlés a tudás anyja.

A numizmatikai kiállítást követően rohamléptekben vissza a szerkesztőségbe, hamar megvágni az elkészített hanganyagokat, majd nyargalás a rendőrkapitányságra, ahol épp kezdetét vette a helyi Balesetmegelőzési Bizottság soros ülése.

Öltönyösök, egyenruhások, nyakig mosolyban sorjáznak befelé a tárgyalóterembe, kíváncsi vagyok, hogy vajon az ülés végére ebből az általános jó kedélyből mennyi maradt meg. Itt a televíziós kollégák egy másik csapata már beállított kamerával, tettre készen várja az érezőket. Szimpatikus az a hatékonyság, amivel működnek, hiszen őket szűkös is határidők kötik, és nincs idejük megvárni egy előreláthatóan több órás ülés végét, még előtte hamar felveszik minden érintettel azt az anyagot, amire szükségük van – a legtöbben nyilván úgyis tudják, miről fognak beszélni később az ülésezés alatt a többiekkel – aztán hadd pörögjön tovább a munka mindenhol. A megszokott módon csatlakoztam be melléjük, gördülékenyen zajlott az interjú.

Azt régóta tudtam, hogy Pakson az országos viszonylatokhoz képest valami elképesztően jó a közbiztonság. Erre minden évben nagyon büszkék vagyunk. De közlekedésbiztonsági szempontból azért akadnak gondok, mint kiderült. Annak ellenére, hogy folyamatosan csökken, mégis jelentősnek minősül az ittas vezetéses esetek miatt bekövetkező balesetek száma. Fontos kiemelni, hogy halálos kimenetelű szerencsétlenség jó ideje nem volt, de a beszámolók szerint rengeteg kisebb ügy bepiált sofőrök miatt zajlik. A veszély valós, hogy eddig mázliból nem halt meg senki emiatt, az kérdés, de tény, hogy az ember másként tekint az utakon történő közlekedésre egy ilyen beszámoló után.

Ezután a stúdióba ismét visszatérve lelkesen megvágtam, adásba szerkesztettem az új hanganyagokat, ez már rutinból megy, majd végre nekiláthattam a napi teendőim végrehajtásának. Meglepő módon nem bosszankodtam azon, hogy mivel a fél nap elment a sajtóeseményekkel, a kötelező feladataim délutánra torlódtak fel. Csak megcsináltam mindent, amit kellet, és kész.

Így utólag visszagondolva a numizmatikus villanyszerelővel készült portréra kifejezetten büszke voltam, szerintem prímán sikerült.

A jól végzett munka miatti elégedettség, és a nap folyamán szerzett élmények összességében megadták azt, amit mostanában olyan rohadt ritkán érzek a hétköznapokban: a motivációt a folytatáshoz.

Érdekes, hogy tulajdonképpen ez is csak egy teljesen átlagos munkanap volt, de valamiért kifejezetten élveztem, különösebb ok nélkül. Egészen egyszerűen csak nem kapott el menetrendszerűen a manapság megszokott borús hangulat. Gyakorlatilag ennek az okát nyomozom, ami nem is olyan könnyű. Sok szempontot kell figyelembe venni, vagy annyira egyértelmű lenne a megoldás, hogy nem is gondolnám? Egyelőre még nem tiszta a kép, de kapaszkodom ebbe az egy pozitív napba, az ilyesmi után még hetekig képes vagyok az emlékekből táplálkozni. Addig is kutatom, hogy mi is adta meg ezt a derűs - már-már optimista - állapotot, ami remélhetőleg még nem kopik ki egy darabig. Ha meglesz, majd eldöntöm, mit kezdek vele.

FEZEN 2016 élménybeszámoló

Szóval…

a környezetünk árulkodó jelei alapján erőteljesen úgy tűnik, hogy sikeresen túléltük az augusztus 3. és 6. között megrendezésre került Fehérvári Zenei Napok, avagy FEZEN fesztivál elnevezésű rendezvénysorozatot. Ez az egyetlen fesztivál az évben, amire rendszeresen járok, sokat is vártam tőle. Immár negyedik alkalommal sikerült eljutni a székesfehérvári programra, és az a helyzet, hogy az idei évben eléggé felemás élményekkel a tarsolyban zajlott a hazatérés, de nézzük sorjában:

Szervezés szempontjából ezer sebből vérzett a fesztivál, pedig tapasztalható volt az innovációra való törekvés az elmúlt évekhez képest. Én ugyan jobbára megkíméltem magam a sátrazás csodás gyönyöreitől, de a beszámolók arra engednek következtetni, hogy hiába a kibővített, és ezúttal a fesztivál területén belül kijelölt kempingtér, az bizony több szempontból is hagyott kívánni valót maga után. Egyszer (1x!) próbáltam sátorvasat ott a talajba szuszakolni, de azért ez nem csak nekem jelentett kihívást. Komolyan, respect mindazoknak, akik sikerrel verték fel a sátrukat a placcon, azoknak meg aztán különösen, akiknek a harmadik éjjelen tomboló irdatlan felhőszakadás és szélvihar után is a helyén maradt az ideiglenes lakhelyük. Az pedig, hogy rengetegen panaszkodtak a sátortábor környékén elérhető vizesblokkok számára és higiéniai állapotára, engem tulajdonképpen nem lepett meg, ez ilyen időről időre felbukkanó fesztiválsajátosság. De ide tartozik az is, hogy idén nem kevesebb, mint 19. alkalommal rendezték meg a FEZEN-t, ami sokak szerint feltételez némi tapasztalatot a szervezők részéről, annyit legalábbis, hogy ilyen problémákat már el tudnak kerülni.

Más kérdés a biztonsági szolgálat. Ezen a területen nekem is volt szerencsém megtapasztalni a fejetlenséget. Az egy dolog, hogy bármilyen információhoz szerettem volna jutni a fesztivál területén elhelyezkedő objektumok fellelhetőségéről, olyan meglepettséget váltottam ki az állomány tagjainak 60-70%-ából, mintha ők maguk is csak totál véletlenül tévedtek volna arra, és valójában a kiutat keresnék. Az is mókás volt, mikor a kemping bejáratánál két marcona kapuőr percekig azon veszekedett, hogy a megakasztott delikvens vajon beviheti-e magával a sátortáborba a bontatlan flakon fél literes kóláját, avagy sem?
Az már egy fokkal kellemetlenebb, hogy első blikkre azt is képtelenek voltak megmondani, vajon a sajtóbelépőmmel én melyik bejáraton közlekedhetek ki-be a fesztivál területéről. Aztán a minden kapunál elhangzott félig-meddig határozott „szerintem bármelyiken” végül feloldotta az aggodalmam, és ennek jegyében dolgoztunk végig. 
Ide vágó tény azonban az is, hogy a közvetlen kollégám sátrát egyik este kirabolták, bár a tettes ugyan meglett, az ellopott pénz nem, és az elfogás sem feltétlenül nevezhető a helyszíni erők érdemének.

Ha már szóba került a sajtóbelépő… az idei fesztivál sajtós karszalagja egészen konkrétan a három évvel ezelőtti, 2013-mas karszalag volt. Ez elsőre fel sem tűnt, egy kolléga hívta fel rá a figyelmem, hogy nézd már, 2013 van a karszalagunkon! Mikor megkíséreltünk utána járni az okának, közölték, hogy ez most a „VIP” szalag. Aha, oké köszi. Azért pár biztonsági szolgálatos munkatárs mégiscsak furcsán nézett a három éves szalagot viselő sajtósokra, akik egyébként fenn is akadtak egy darabig, de annál a kapunál valószínűleg elfelejtettek szólni, hogy hé, ez most a VIP! Később azért csak eljutott az infó mindenhová.

A másik érdekesség a sajtóbelépővel kapcsolatban az volt, hogy minden sajtós fotós press-t kapott, akár fotós volt az illető, akár nem. Ezt a korábbi évek akkreditációja során az igénylőlapon külön meg kellett jelölni, hogy akarunk-e fotózni, vagy sem, és úgy állították ki az igazolványokat. Úgy tűnik, az egyszerűség kedvéért nem szórakoztak idén ilyesmivel. Gondoltam is rá, hogy mivel ez a cucc feljogosít, hogy a nagykoncerteken az első három szám alatt a színpad előtti fotós árokban képeket készítsek, belibbenek a digitális fotonágyút a nyakukban hurcoló true fotós kollégák mellé, és lövök pár fotót telefonnal. Just for fun… de aztán meghagytam a munkát azoknak, akik adott esetben értenek is hozzá.

Felhőszakadás… szintén funny, főleg, ha két olyan koncert is rövidebbre van fogva miatta, ami tényleg érdekli az embert, és azok közül az egyik a Within Temptation. Na EZ bosszantó volt. Valójában ez a zenekar volt az egyik fő oka, hogy részt akartam venni a fesztiválon, erre az időjárás miatt kb. 30-40 percet engedték fel őket a színpadra, mindezt hosszú csúszás után, és persze kivetítőkön folyamatosan villogtatva, hogy egyébként életveszélyes állapotok uralkodnak körülöttünk, és jobban tenné mindenki, ha bekucorodna egy atombunkerbe, de legalábbis a fesztiválhelyszínről lelépne, de hamar. Ekkor még csak a szél volt durva. Később, mikor már konkrétan úgy zuhogott az eső, hogy szerény számításaim szerint nagyjából 3,18 másodperc elegendő idő volt, hogy bőrig ázzak, a szervezőség felszólított mindenkit, hogy kövesse a biztonsági szolgálat utasításait, mert kiürítik a területet. Ez olyan effektív volt, hogy egy tag kizavart egy sátorból, mondván, hogy az összes sátrat el kell hagyni, odakint pedig egy másik úriember mindenkit beterelt egy másik sátorba, mivel szabad téren sem maradhat senki. Oké. Ki vagyok én, hogy ellenálljak az intézkedésnek? Aztán csak a saját kezembe vettem a sorsom, és elvergődtem a kempingig, ahol voltak olyan kedves népek, akik befogadtak éjszakára.

Az olyan alapvető dolgokról, hogy hangosítási hibák, indokolatlanul drága emléktárgyak, déli 12 óra előtt ételhez jutni a fesztivál területén lehetetlenség, már inkább csak említést teszek, itt, most.

Na de miért is mondom azt, hogy számomra ez tulajdonképpen eddig az év élménye volt?

Mert minden apró-cseprő bosszantó momentuma ellenére jól szórakoztam. A koncertek nagyszerű élményeket adtak, egészen sok új emberrel sikerült megismerkedni, és kisebb kellemetlenségektől eltekintve folyamatosan remek hangulatban töltöttem az egészet.

Ja, és adtam vért!

A zenéről, csak nagyvonalakban pár mondatot:

A Skindred valami brutálisan jó bulit csinált, ennyi és pont. Yngwie J. Malmsteen gitárzsonglőrködése kifejezetten megkapó volt egy pontig, aztán már inkább csak önismétlő. A Quimby hozta a szokásos formáját, kiváló zenei élményt nyújtott, mint mindig. A Faithless koncertjére inkább csak az érdeklődés vonzott be, de most már biztosan tudom, hogy még élőben, zenekarral megtámogatva sem nyújtanak számomra minimális élvezeti faktort sem. A Depresszió ennyi év után is tökéletesen ugyanolyan, de megkérdőjelezhetetlen volt a vele járó nosztalgiaérzés jóleső jelenléte. Merőben új élmény volt számomra a Powerwolf nevű formáció koncertje, őszintén tetszett, ha nem vettek volna rá, hogy megnézzem, sajnálnám. A Finntroll továbbra sem lesz a kedvencem, ezt viszont kérdés és vita nélkül állíthatom. A Within Temptation a rendelkezésükre álló rövid idő és a szélvihar ellenére is odatette magát, végső soron tetszett, amit a színpadra vittek. A Tankcsapda az Tankcsapda, aztán ez körülbelül ennyi is. A Road szerintem a fesztivál történetében először nem délután a nappal szemben állt színpadra, de a szokásos hangulatot hozták, jó bulit, csak a hangosításon csúsztak meg. A Paddy and the Rats még mindig király. A Guano Apes pedig frenetikus, Sandra Nasic-nek külön köszi, hogy beszámolt az Olimpia első magyar aranyérméről!

Külön jó volt, hogy találkozhattam idén is számos régi ismerőssel, és ebben az évben is sokan vettek részt a fesztiválon Paksról, úgy tűnik ez minden évben így van, mi paksiak belakjuk a fesztivált, ami pozitív, bár akadtak olyanok is, akik otthon maradhattak volna…

Szóval ez volt a FEZEN 2016-ban, én élveztem, megadott mindent, amit vártam tőle, sőt, sokkal többet is - hangulat, koncertélmények, új emberek, fesztiválszerelem, szép emlékek, jóleső fáradtság, és nem utolsó sorban energia a folytatáshoz.

Mert bár a keresett világot még nem találtam meg, de azt hiszem, nagy lépést tettem felé. Végre.

A bukott Athéné

Krétaporos üledékkel telített kráterben

Hamvaidat hintem el, ne maradjon láng bennem!

Romjaimra hulló sós-savas cseppekkel

csendesül viharod, ebben még hinnem kell.

Szerelmes istennőm, hogy lehettünk ily kevés?

Kísértetként kezel az álmatlan létezés.

Elmém torz kohóját de kitartón táplálja

Szenvedélyes szellemed szédítő szikrája!

Miért kellett, hogy érezzem hatalmad erejét?

Elvesztél és elvesztem, a világ így zuhan szét,

Látom a végtelent, miért ütközöm falakba?

Hitem templomát csak a te fényed lakhatta.

Itt hever előttem a látomásom holtan.

Úgy rémlik, a mosolyodban én otthon voltam,

Nem értem, miért fojt meg a sok elhallgatott szép szó?

Nem voltál, csak általam élt üres perfekció.

Bölcsességtől elvakult győzelmes Athéném,

Sebesült tested újra magamra ölteném.

Áhítatos imáimtól már meg nem foszthatlak,

Semmivé lettél, ha magamhoz szorítottalak.

Oly hirtelen nyeltek el egy szebb jövő árnyai,

Őrületes dühömmel nem tudtalak bántani.

Bennem tombol ez a szörny, amit te megfékeztél!

Hiányod pusztító, pedig sohasem léteztél.

Az utolsó epizód után

Néhány hete véget ért az egyik kedvenc sorozatom.
Penny Dreadful címen futott, 3 évadot élt meg.
A címét a 19. században elterjedt brit ponyvaregényekről kapta.
Őszintén megmondom, nagyon megfogott az első pillanattól fogva. A viktoriánus miliő, a kiváló színészgárda, a brutálisan sötét hangulat, csupa olyan jellemző, amivel engem kilóra meg lehet venni.
A főszereplők a címnek megfelelően 19. századi rémtörténetek, regények karakterei, de nem egyszerű másolatok, olyan többletet és súlyt kaptak egytől egyig, hogy öröm volt látni.
Jól indult a széria. lassan építkezett, de fenntartotta az érdeklődést, fokozatosan bővítette a világát, hozta be egymás után az izgalmas új szereplőket, ha hagyott neki időt az ember, egészen magával ragadóvá vált. Nagyszerűen keverték a össze a karakterek történetszálait, az amerikai vérfarkas, dr. Victor Frankenstein, az általa teremtett szörnyek, a megkeseredett angol nemes, és a hitébe kapaszkodó megkísértett nemes hölgy mindannyian olyan epikus léptékű tragédiát hordoztak magukban, amilyet csak ritkán tapasztal ilyen jól előadva a néző. Természetfeletti őrület a javából. Az első évad végén alig vártam, hogy lássam a folytatást.
A második évad sem okozott csalódást, tovább bővült a sorozat sötét, torz világa, új, még gonoszabb antagonista lépett színre, és amennyi titokra fény derült, legalább annyi új rejtély is felbukkant, a különböző történetek hol átfedésbe kerültek, hol elváltak egymástól, zajlottak az események, ahogyan az el is várható. Mindeközben olyan ipari mennyiségű sötétség hömpölygött a néző felé, hogy az óvatlanok kezében még a gyertyalángot is elfojtotta. Imádtam.
A második évad végén egy grandiózus eseménysorozat kezdete bontakozott ki, és az ember tényleg kíváncsivá vált, hogy ezt a szépen felépített konstrukciót hová lehet fokozni.
Nos, mint a harmadik évadban kiderült, úgy nagyon már sehová...
Nem mondom, hogy nem indult jól. Sőt! Remekül vágtak bele a folytatásba, bár már a kezdettől fogva érződött, hogy az előző évad végén fellőtt történetszálak közül akad pár, amely zuhanórepülésbe kezdett. Aztán ez a jelenség csak terebélyesedett, ahogy követték egymást az epizódok.
Bizonyos karakterek elmentek helyekre, hogy onnan visszajöjjenek, mások jelentőségteljesnek ábrázolt találkozások alkalmával beszéltek dolgokról, amiknek aztán később semmi jelentősége nem lett, több epizód egész egyszerűen csak időhúzásnak tűnt, vagy alibinek arra, hogy újabb karaktereket írjanak a történetbe, akik az összkép, na meg a lezárás szempontjából enyhén szólva nem voltak fontosak. A véleményem szerint az utolsó évad két legszámottevőbb erénye, hogy egyrészt olyan Drakula sztorit kaptam, amilyenhez hasonlót sem tapasztaltam még; másrészt pedig Catriona Hartdegen karaktere. Utóbbi néhány epizódnyi szereplés alatt érte el a számomra all time favorite Victor Frankenstein szintjét.
De ha már Victor... zseniális volt a karakter, a vívódása, a szerelmi válsága, az őrülete, csak éppen... nem vezetett sehová! (Pedig én még az erőltetett és harmatgyenge dr. Jekyll sztorit is hajlandó voltam megbocsátani.)
Ráadásul nem ez az egyetlen történetszál, ami végül a semmibe futott ki, mert az alkotók egészen egyszerűen nem voltak hajlandók több időt és energiát ráfordítani. A fő szál megkapta a megérdemelt, komoly, mély, tragikus (és NAGYON sötét) lezárását, de a többi mintha csak úgy függőben maradt volna, hagyták lebegni a karaktereket, vagy nem kevésbé gyászosan, de kapkodva elvarrták a szálakat, így kísérelve meg tompítani a nézőben óhatatlanul kialakuló hiányérzetet.
Az a helyzet, hogy nagy kár ezért a sorozatért.
A készítők úgy nyilatkoztak, hogy ennél sokkal többet akartak elmesélni, és az eredeti tervek szerint nem ért volna véget 3 évad után a széria, de aztán menet közben mégis úgy érezték, hogy most jött el az ideje a drámai végkifejletnek.
Aha...
Ebből lett az, hogy a korábban nagyívűnek induló, már-már eposzi magasságokba szárnyaló természetfeletti, sötét és örvénylő krónika végül bukdácsolva, a saját lábaiban botladozva hasalt el, még a cél előtt. Mert az határozottan érezhető, hogy bizonyos történetszálakból sokkal többet akartak kihozni (Dorian Gray & Lily???), de aztán, mivel úgy döntöttek, mégsem folytatják, hamar véget vetettek ezeknek és a fő szálra koncentráltak, visszaterelték a saját mellékágukról a leglényegesebb szereplőket, meg melléjük csapták az újonnan beleírtakat, hogy az egyszeri néző mégse érezze már őket totál feleslegesnek (FAIL!), és megkaptuk a full dark tragikus befejezést.
Ez egyébként nem mondhatom, hogy nem tetszett. Jól volt megírva, drámai volt, és a végén a 3 évadon át folyamatosan az elménkbe áramló sötétséget megfejelték jó adag gyásszal, beteljesületlen szerelemmel, felesleges létezéssel, depresszióval, csak hogy érezzük a törődést. Szó se róla, nekem bejött. A jól elhelyezett Willam Wordsworth versrészlet pedig csak megkoronázta.

Sajnálom, hogy nem hoztak ki többet ebből a remek sorozatból. Megérdemelte volna. De mindent összevetve, elégedett voltam, többé-kevésbé kerek, egész, lezárt történetet kaptam. A kiváló operatőri munka, a fantasztikus színészek, és a remek hangulat mind élményszámba mentek. (Az, hogy a végső összecsapás során a ghoulokat vascsővel agyonverő Frankenstein jelenete nem ment át gagyiba, már megérdemel egy nagy dicséretet.)
Több hasonlóan igényes és körültekintően megalkotott produkcióra lenne szükség. Igazi kuriózum volt, a maga nemében kivételes darab.
Hiányozni fog.
Ennyi volt tehát a Penny Dreadful, akinek nem volt hozzá szerencséje, és bírja a viktoriánus dráma-horrort, a három évad megtekintése erősen ajánlott.

(A kép eredete: http://penny-dreadful.wikia.com/)