Krétaporos üledékkel telített kráterben
Hamvaidat hintem el, ne maradjon láng bennem!
Romjaimra hulló sós-savas cseppekkel
csendesül viharod, ebben még hinnem kell.
Szerelmes istennőm, hogy lehettünk ily kevés?
Kísértetként kezel az álmatlan létezés.
Elmém torz kohóját de kitartón táplálja
Szenvedélyes szellemed szédítő szikrája!
Miért kellett, hogy érezzem hatalmad erejét?
Elvesztél és elvesztem, a világ így zuhan szét,
Látom a végtelent, miért ütközöm falakba?
Hitem templomát csak a te fényed lakhatta.
Itt hever előttem a látomásom holtan.
Úgy rémlik, a mosolyodban én otthon voltam,
Nem értem, miért fojt meg a sok elhallgatott szép szó?
Nem voltál, csak általam élt üres perfekció.
Bölcsességtől elvakult győzelmes Athéném,
Sebesült tested újra magamra ölteném.
Áhítatos imáimtól már meg nem foszthatlak,
Semmivé lettél, ha magamhoz szorítottalak.
Oly hirtelen nyeltek el egy szebb jövő árnyai,
Őrületes dühömmel nem tudtalak bántani.
Bennem tombol ez a szörny, amit te megfékeztél!
Hiányod pusztító, pedig sohasem léteztél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése