Leírni meg aztán végképp nincs ideje az embernek.
Szóval visszamenőleg...
Pörög ez a városi fesztivál, elsősorban blues műfajra ráhúzva, immár 24 éve rendezik meg, de egészen 2016-ig nem volt rá különösebb indíttatásom, hogy a minimálisnál komolyabb érdeklődést tanúsítsak iránta. 2016 olybá tűnik, hogy a grandiózus változások éve, ráadásul világokat keresünk, és élményekre vadászunk, úgyhogy ezúttal úgy döntöttem, nekem ott a helyem ezen a fesztiválon. Na most magát a rendezvényt sosem az én pénztárcámhoz szabták, de valahogy a csillagok szerencsés együttállásának hatására mégis sikerült megoldani ezt a dolgot, lett belépő, lett rá mozgósítható tőke, és még társaság is.
Ilyenkor minden évben kicsit felbolydul a város - na nem kell nagy dologra gondolni, álmos kis település ez, csak ilyenkor kicsit korábban kel és később fekszik a nép - és lehet látni az utcákon mindenféle arcot, akiket máskor nem. Ugye blues a fesztivál fő műfaja, és ez bizony bevonzza a maga közönségét az ország minden pontjáról, általában 50+ korosztály, aki itt aztán elengedi magát, többek számára a fiatalságuk újraélésének helyszíne és alkalma ez, na ők képesek rendkívül érdekes dolgokat produkálni. Megvan a hangulata, mikor a rommá hízott kb. 55 éves jól szituált úriember a korban és alkatban hozzá illő női partnerével "Magyar vagyok, nem turista" feliratú pólóban atom részegen, egymást támogatva csapatnak keresztül a tömegen, és látványosan fogalmuk sincs, hogy hol vannak, és hogyan kerültek oda, de szemeik üveges csillogása és az arcukra fagyott teliholdvigyor tanúsága szerint ez a legkevésbé sem zavarja őket. Nem egyedi eset az övék.
De úgy gondolom, ezzel semmi probléma. Érezzék jól magukat! Érezzék magukat újra fiatalnak! Élvezzék a zenét, hisz nekik is szól! Lelkük rajta. Megérdemelnek egy poháremelést a részemről.
Az már pár fokkal kellemetlenebb szituáció, ha az ember úgy jár-kel a tömegben, hogy a biztonság kedvéért felméri az ellenkező nem releváns állományát, és sajnos hamar be kell látnia, hogy bizony alaktalan, amorf, semmitmondó masszán túl ezen a téren ez a buli nem igazán tud többet nyújtani. Szomorúság.
Ezt az életérzést megfejeli az a szituáció, mikor a feszt egy másik helyszínére érkezve, gyors helyzetfelmérést követően konstatálja az ember fia, hogy "na, ott a kerthelyiség végében leledzik egy stílusos, csinos nőszemély, igaz nekem háttal ül, de ebből a szögből már úgy érzem, hogy adott esetben lehetne kezdeni vele valamit az est folyamán. Kíváncsi vagyok az arcára". Aha.
Aztán az eget rengető pofára esés faktor, mikor a kiszemelt leányzó egy szó nélkül viharzik el az asztalunk mellett, és egy mellkasnak csapódó pöröly erejével vágódik bele a tudatba a felismerés, hogy ez a lány bizony az a lány, aki alig egy hónappal ezelőtt tépte ki a szívedet a helyéről, taposta össze szöges bakanccsal, és a keletkezett romhalmazt a lelkedből tépett apró cafatokkal és a könnyeiddel takarította fel. Csak a tisztaság kedvéért, hogy makulátlan lappal nyargalhasson át másik pályára.
Nos, ez az a helyzet, mikor gondolkodás nélkül produkál az ember egy olyan pánikszerű menekülést az adott helyszínről, hogy kedves rossz lábú kollégánk, barátunk, hűséges fegyvertársunk semmit nem értve próbálja tartani a lépést, de esélye sincs.
A reánk törő kisebb pánikroham, és az értetlenség testünk és pszichénk rövid összeomlása kapcsán úgy taglóz le, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni a helyzettel.
De lépdelünk tova...
Egyébiránt kiegészítő programként a lelkes fesztiválozás közbe iktatva volt alkalmam ellátogatni Pákozdra, a Katonai Emlékparkba. A helyzet az, hogy maga a létesítmény egészen rendben van, hangulatos, a kiállításokkal sincs gond, és a táraltvezetés is kiválóan működik.
Az viszont már más lapra tartozik, hogy ez a kis kirándulás céges szervezés - rokon kapcsán kerültem be - és a nyugdíj közeli, valamint kisgyermekes dolgozókból összeállított dream team sem mérte szűkmarkúan az ingereket.
Vannak archetípusok. Van például az a tipikus fazon, aki már a buszon elkezd piálni. Telivigyorral bontja a sört, és pattintja elő a laposüveget, mert hát ő tulajdonképpen ezért jött, és szervezett múzeumlátogatás közepette mégiscsak nagyobb poén lealjasodni, mint ha otthon a kedvenc késdobáló kocsmájában teszi ugyanezt az ember. A délelőtt végére már lövése sincs, hogy mi van körülötte, de legalább hajlamos rendkívül kellemetlen helyzetbe hozni az egész társaságot, ami őt magát egyetlen pillanatig sem mozgatja meg lelkileg. Fun!
Ott van az a fickó is, aki elkerülhetetlenül okos, és ezt kényszeresen muszáj a környezete tudomására hoznia olyan sűrűn, ahogyan csak lehetséges, és - ha már tárlatvezetés - szerencsétlen muzeológus hiába tartja a kiselőadását a kiállításról több-kevésbé rendületlenül, a kiművelt delikvens fogja befejezni a mondatait, megszakítja a gondolatmenetét odavágó(nak vélt) kérdésekkel, és olyan extra információkat fűz hozzá a mondandójához, hogy múzeumi dolgozó legyen a talpán, aki ezt kibírja anélkül, hogy egy jópofa féltéglával átrendezze az okoskodó fogsorát. Esetünkben nem történt atrocitás. Respect.
Persze elmaradhatatlan a figura, aki a buszra szállást követően, mikor a sofőr még be sem röffentette a motort, de ő már tolja befelé az arcába a fasírtos szendvicset.
Meg a tag, aki állandóan azon nyavalyog, hogy milyen milyen messze van az, ahová éppen tartunk.
A személyes kedvencem az a kisgyermekes házaspár, aki a vágni való hízó méretűre táplált porontyával együtt érkezik művelődni, és a kb. 10 éves gömböc olyan műsort csinál az egész esemény ideje alatt, hogy az embernek kedve lenne (a tisztelt anyu-apu nevelési képességei mellé) elásni. Mélyre. Meg csak a miheztartás végett sóval behinteni és lebetonozni az érintett területet.
A gyermek rohangál, lökdösődik, és folyamatosan beszél, értelmetlen, zagyva, oda nem illő primitív ostobaságokat, mindig véletlenszerűen címezve a körülötte lézengőknek a mondanivalóját, vagy ha épp nincs kinek, akkor csak úgy bele a nagyvilágba, mindezt persze olyan hangerővel, hogy az emlékpark másik végében békésen dohányozgató gondnokok is tökéletesen hallják. A henteskaliberű szülők pedig olyan őszinte örömmel, püffedt fejükön bárgyú mosollyal szemlélik a porontyuk féktelen tevékenységét, mintha a gyermek legalábbis minden másodpercben egy elhullott kisállatot segítene vissza az élők sorába a keze érintésével.
Nem irigylem a tárlatvezető muzeológus urat, ez a kis gömbvillám azért elég masszív gátló tényező volt a munkája elvégzése szempontjából, de azért erős bennem a gyanú, hogy ő valahol már hozzá van edződve a hasonló szituációkhoz. Ellentétben velem. Egy idő után energiáim jelentős hányadát már csak az kötötte le, hogy tűrjem a hullámokban rám törő különböző ingerek ostromát.
Mindenesetre a Pákozdi Katonai Emlékpark kellemes hely. Lelkes dolgozók, nem túl nagy terület, optimális mértékű hazaszeretet jellemzi, megtekintése ajánlott.
Na de vissza a blues fesztiválra, a kirándulás terheit levezetendő, újra vissza a zenekedvelő tömegbe, és amennyire nem adta a hangulatot az elmúlt pár nap, végül olyan zenei és társasági élménybe volt szerencsém belefutni, hogy szinte már embernek éreztem magam.
Ripoff Raskolnikov kellemesen elmuzsikált a zenekarával, kifejezetten élvezetes volt, korábban is láttam/hallottam őt, tudtam, mire számíthatok, élménynek nem volt utolsó. DE! Mikor megjelent a színpadon Big Daddy Wilson (korábban sosem hallottam róla), ez a nagydarab fekete fickó, és énekelni kezdett, na ott valami nagyon komoly dolog történt. Őszintén szólva a blues soha nem volt a kedvenc műfajom, bár nincs vele különösebb bajom, de valahogy sosem éreztem a magaménak. Ám ez a néger úriember rövid idő alatt meggyőzött arról, hogy képes vagyok olyan szinten élvezni ezt a típusú zenét, ahogy sosem gondoltam volna. Hiába no, mindenféle rosszindulatú rasszista felhang nélkül állíthatom, hogy a blues még mindig a feketéknek áll a legjobban.
Eszméletlen tapasztalat volt, és úgy érzem, segített egy lépéssel megint csak többet megtennem a jövendő világom felé vezető úton.
Vározkással telve lépdelek tovább, arccal a folytatás felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése