A bukott Athéné

Krétaporos üledékkel telített kráterben

Hamvaidat hintem el, ne maradjon láng bennem!

Romjaimra hulló sós-savas cseppekkel

csendesül viharod, ebben még hinnem kell.

Szerelmes istennőm, hogy lehettünk ily kevés?

Kísértetként kezel az álmatlan létezés.

Elmém torz kohóját de kitartón táplálja

Szenvedélyes szellemed szédítő szikrája!

Miért kellett, hogy érezzem hatalmad erejét?

Elvesztél és elvesztem, a világ így zuhan szét,

Látom a végtelent, miért ütközöm falakba?

Hitem templomát csak a te fényed lakhatta.

Itt hever előttem a látomásom holtan.

Úgy rémlik, a mosolyodban én otthon voltam,

Nem értem, miért fojt meg a sok elhallgatott szép szó?

Nem voltál, csak általam élt üres perfekció.

Bölcsességtől elvakult győzelmes Athéném,

Sebesült tested újra magamra ölteném.

Áhítatos imáimtól már meg nem foszthatlak,

Semmivé lettél, ha magamhoz szorítottalak.

Oly hirtelen nyeltek el egy szebb jövő árnyai,

Őrületes dühömmel nem tudtalak bántani.

Bennem tombol ez a szörny, amit te megfékeztél!

Hiányod pusztító, pedig sohasem léteztél.

Az utolsó epizód után

Néhány hete véget ért az egyik kedvenc sorozatom.
Penny Dreadful címen futott, 3 évadot élt meg.
A címét a 19. században elterjedt brit ponyvaregényekről kapta.
Őszintén megmondom, nagyon megfogott az első pillanattól fogva. A viktoriánus miliő, a kiváló színészgárda, a brutálisan sötét hangulat, csupa olyan jellemző, amivel engem kilóra meg lehet venni.
A főszereplők a címnek megfelelően 19. századi rémtörténetek, regények karakterei, de nem egyszerű másolatok, olyan többletet és súlyt kaptak egytől egyig, hogy öröm volt látni.
Jól indult a széria. lassan építkezett, de fenntartotta az érdeklődést, fokozatosan bővítette a világát, hozta be egymás után az izgalmas új szereplőket, ha hagyott neki időt az ember, egészen magával ragadóvá vált. Nagyszerűen keverték a össze a karakterek történetszálait, az amerikai vérfarkas, dr. Victor Frankenstein, az általa teremtett szörnyek, a megkeseredett angol nemes, és a hitébe kapaszkodó megkísértett nemes hölgy mindannyian olyan epikus léptékű tragédiát hordoztak magukban, amilyet csak ritkán tapasztal ilyen jól előadva a néző. Természetfeletti őrület a javából. Az első évad végén alig vártam, hogy lássam a folytatást.
A második évad sem okozott csalódást, tovább bővült a sorozat sötét, torz világa, új, még gonoszabb antagonista lépett színre, és amennyi titokra fény derült, legalább annyi új rejtély is felbukkant, a különböző történetek hol átfedésbe kerültek, hol elváltak egymástól, zajlottak az események, ahogyan az el is várható. Mindeközben olyan ipari mennyiségű sötétség hömpölygött a néző felé, hogy az óvatlanok kezében még a gyertyalángot is elfojtotta. Imádtam.
A második évad végén egy grandiózus eseménysorozat kezdete bontakozott ki, és az ember tényleg kíváncsivá vált, hogy ezt a szépen felépített konstrukciót hová lehet fokozni.
Nos, mint a harmadik évadban kiderült, úgy nagyon már sehová...
Nem mondom, hogy nem indult jól. Sőt! Remekül vágtak bele a folytatásba, bár már a kezdettől fogva érződött, hogy az előző évad végén fellőtt történetszálak közül akad pár, amely zuhanórepülésbe kezdett. Aztán ez a jelenség csak terebélyesedett, ahogy követték egymást az epizódok.
Bizonyos karakterek elmentek helyekre, hogy onnan visszajöjjenek, mások jelentőségteljesnek ábrázolt találkozások alkalmával beszéltek dolgokról, amiknek aztán később semmi jelentősége nem lett, több epizód egész egyszerűen csak időhúzásnak tűnt, vagy alibinek arra, hogy újabb karaktereket írjanak a történetbe, akik az összkép, na meg a lezárás szempontjából enyhén szólva nem voltak fontosak. A véleményem szerint az utolsó évad két legszámottevőbb erénye, hogy egyrészt olyan Drakula sztorit kaptam, amilyenhez hasonlót sem tapasztaltam még; másrészt pedig Catriona Hartdegen karaktere. Utóbbi néhány epizódnyi szereplés alatt érte el a számomra all time favorite Victor Frankenstein szintjét.
De ha már Victor... zseniális volt a karakter, a vívódása, a szerelmi válsága, az őrülete, csak éppen... nem vezetett sehová! (Pedig én még az erőltetett és harmatgyenge dr. Jekyll sztorit is hajlandó voltam megbocsátani.)
Ráadásul nem ez az egyetlen történetszál, ami végül a semmibe futott ki, mert az alkotók egészen egyszerűen nem voltak hajlandók több időt és energiát ráfordítani. A fő szál megkapta a megérdemelt, komoly, mély, tragikus (és NAGYON sötét) lezárását, de a többi mintha csak úgy függőben maradt volna, hagyták lebegni a karaktereket, vagy nem kevésbé gyászosan, de kapkodva elvarrták a szálakat, így kísérelve meg tompítani a nézőben óhatatlanul kialakuló hiányérzetet.
Az a helyzet, hogy nagy kár ezért a sorozatért.
A készítők úgy nyilatkoztak, hogy ennél sokkal többet akartak elmesélni, és az eredeti tervek szerint nem ért volna véget 3 évad után a széria, de aztán menet közben mégis úgy érezték, hogy most jött el az ideje a drámai végkifejletnek.
Aha...
Ebből lett az, hogy a korábban nagyívűnek induló, már-már eposzi magasságokba szárnyaló természetfeletti, sötét és örvénylő krónika végül bukdácsolva, a saját lábaiban botladozva hasalt el, még a cél előtt. Mert az határozottan érezhető, hogy bizonyos történetszálakból sokkal többet akartak kihozni (Dorian Gray & Lily???), de aztán, mivel úgy döntöttek, mégsem folytatják, hamar véget vetettek ezeknek és a fő szálra koncentráltak, visszaterelték a saját mellékágukról a leglényegesebb szereplőket, meg melléjük csapták az újonnan beleírtakat, hogy az egyszeri néző mégse érezze már őket totál feleslegesnek (FAIL!), és megkaptuk a full dark tragikus befejezést.
Ez egyébként nem mondhatom, hogy nem tetszett. Jól volt megírva, drámai volt, és a végén a 3 évadon át folyamatosan az elménkbe áramló sötétséget megfejelték jó adag gyásszal, beteljesületlen szerelemmel, felesleges létezéssel, depresszióval, csak hogy érezzük a törődést. Szó se róla, nekem bejött. A jól elhelyezett Willam Wordsworth versrészlet pedig csak megkoronázta.

Sajnálom, hogy nem hoztak ki többet ebből a remek sorozatból. Megérdemelte volna. De mindent összevetve, elégedett voltam, többé-kevésbé kerek, egész, lezárt történetet kaptam. A kiváló operatőri munka, a fantasztikus színészek, és a remek hangulat mind élményszámba mentek. (Az, hogy a végső összecsapás során a ghoulokat vascsővel agyonverő Frankenstein jelenete nem ment át gagyiba, már megérdemel egy nagy dicséretet.)
Több hasonlóan igényes és körültekintően megalkotott produkcióra lenne szükség. Igazi kuriózum volt, a maga nemében kivételes darab.
Hiányozni fog.
Ennyi volt tehát a Penny Dreadful, akinek nem volt hozzá szerencséje, és bírja a viktoriánus dráma-horrort, a három évad megtekintése erősen ajánlott.

(A kép eredete: http://penny-dreadful.wikia.com/)

Az elmúlt fél évem rövid története egy hangulatos folyamatábrán levezetve

Cím nélküli Sci-Fi novellakezdemény

Otto Tener másfél órányi eredménytelen próbálkozást követően felhagyott az erőlködéssel, hogy álomba szenderüljön az út hátralévő részére. Forgolódva helyezkedni kezdett kényelmetlen ülésében, és fejére húzta a műszálas pokrócot. Mélységes sajnálatára végül tudomásul kellett vennie, hogy esélye sincs kiszűrni környezete zavaró zajait. Körülötte egyenruhát viselő karakán emberek masíroztak fel-alá megállás nélkül, nehéz csizmáik hangosan csattogtak a rozsdafoltos fémpadlón. Gyakran rövid mondatokat vakkantottak oda egymásnak, természetesen a maguk kemény, katonás módján, na és persze jó hangosan. Tener jól tudta, hogy a legminimálisabb erőfeszítést sem várhatja el tőlük, hogy egy kicsit is komfortosabbá tegyék számára az utazást. Ráadásul, mintha mindez nem lett volna épp elég, a padló alól kiszűrődő szüntelen zúgástól a feje is kezdett megfájdulni. Igaz, ami igaz, a főgépész előre figyelmeztette erre, mikor a fedélzetre lépett.

„Néhány elhasználódott vezeték miatt kicsit hangosabb lehet a hajtóműreaktor, mint amihez hozzászokott, Mr. Tener, de ugye ez egy katonai hajó, mások a prioritások, mint egy civil jármű esetében.”

Még hogy kicsit hangosabb… Mintha valami rossz fúrógép visítana egy szinttel lejjebb egész úton, pillanatnyi szünetet sem tartva.

Tener dühösen rúgta le magáról a pokrócot, és lábait kinyújtóztatva felállt a műbőr bevonatú ülésből. Éppen egy tagbaszakadt fickó trappolt el mellette, aki a legénység tagjainak sötétkék egyenruháját viselte. Váll-lapján semmilyen rangjelzés nem szerepelt, csak a szövetségi hadiflotta szárnyas-napkorongos emblémája látszott a mellkasán. Tener a kezét felemelve megállította a látványosan dolga után siető matrózt.

- Bocsánat, meg tudná mondani, mennyi az idő?

A fickó futólag lepillantott az alkarjára erősített digitális munkatábla kijelzőjére, és meg sem torpanva közölte, hogy fél tizenkettő van. Tener grimaszolva figyelte, ahogy a matróz nehéz léptekkel továbbvonult. Sosem kedvelte túlzottan a katonák társaságát, éppen ezért áldotta a szerencséjét, hogy a csak hat órán keresztül kellett egy levegőt szívnia velük, amíg a hajó megteszi az utat a Titán kolónia és a Plútó bázis között. Másfelől az útból hátra volt még bő három óra, ami a jelenlegi körülményeket tekintetbe véve egy örökkévalóságnak tűnt.

Tener megtett pár tétova lépést, közben megrázogatta karjait, hogy serkentse a vérkeringést végtagjaiban. Úgy döntött, elege van az utastér idegőrlő nyüzsgéséből, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a hajó parancsnoki hídja felé vette az irányt. Emlékei szerint a híd három szinttel feljebb volt, és vagy egy rémesen lassú – és zajos – felvonót, vagy egy rácsos fémcsigalépcsőt vehetett igénybe, hogy odajusson. Hezitálás nélkül a lépcsőket választotta. Végigsétált az utastéren, ami nem volt több egy hosszú, henger alakú folyosónál a hajó gyomrában, aminek padlójához a kényelmi szempontokkal mit sem törődő – Tener szerint egyenesen szadista – tervezőmérnökök negyven kényelmetlen, műbőrrel bevont ülőhelyet csavaroztattak. Az utastér mindkét végén nagy acélajtók nyíltak, melyek közül az egyik a társalgóba vezetett, a másikon át pedig igény szerint a liftekhez vagy a lépcsőkhöz lehetett jutni. Tener szóra sem méltatta a szembejövő matrózokat, akik leplezetlenül adták tudtára nemtetszésüket, amiért kerülgetniük kell a „ténfergő civilt”. Az acélajtón átlépve már éppen elérte a csigalépcsőt, mikor szemben találta magát a hajó főgépészével, aki minden bizonnyal a két szinttel lejjebb lévő gépházból érkezett.

- Ó, Mr. Tener! – szólította meg kedélyesen az ősz hajú, kenőolajfoltos overallt viselő fickó – Olyan nyúzottnak tűnik. Csak nincs rosszul?

- Jól vagyok, köszönöm a kérdést. – vágta rá a kelleténél kissé talán nagyobb éllel hangjában Tener – Éppen a parancsnoki hídra tartok, úgyhogy ha megbocsát…

Ezzel már indult is tovább, és megpróbált ellépni a főgépész mellet, ám a magas, széles vállú férfi az útját állta.

- Nincs kedve meginni velem egy kávét, Mr. Tener? – kérdezte egy megnyerőnek szánt mosollyal arcán. A szabálytalan, sárgára színeződött fogsora ellenére a jóindulata egész őszintének tűnt.

Otto Tener azonban ennek ellenére sem kívánt időt vesztegetni rá, és türelmetlenül toporgott az ajtónyílásban.

- Elnézését kérem, Mr…

- Sollers. Maximilian Sollers.

- Mr. Sollers, elnézését kérem, de úgy tapasztaltam, a katonák nem túlzottan kedvelik a civilek társaságát. – hadarta növekvő indulattal Tener, miközben sikertelenül próbált úgy helyezkedni, hogy elférjen kelletlen beszélgetőpartnere mellett.

- A jelek szerint én vagyok az üdítő kivétel. – nevetett fel a főgépész – Kérem, tartson velem! Ezen a hajón ihatja a legjobb kávét, amit granulátumból ki lehet hozni!

Tener egy pillanatig gyanakodva méregette Sollers változatlanul vidám arcát, míg végül megadóan leeresztette vállait, és hátat fordított a kijáratnak.

Az idősebb férfi újabb mosolyt villantott felé, majd az utastér ellenkező végén nyíló ajtó felé terelte. A szembejövő matrózok ezúttal szóra sem méltatták a civilt, mindannyian csak mereven tisztelegtek a főgépésznek, aki hanyagul viszonozta a gesztust.

- Szóval Mr. Tener, ön hírügynök, jól tudom? – érdeklődött könnyed hangnemben Sollers, miközben a társalgó ajtaja hangtalanul szétnyílt előttük.

Odabent hat katona tartózkodott és éppen egyszerű főtt burgonyából és sózott sült húsból álló ebédjüket fogyasztották. Mindannyian egy asztalnál ültek, négyen sötétkék egyenruhát, ketten a gyalogság méregzöld uniformisát viselték. Tener egy másodpercre megtorpant, mikor az asztaltársaság minden tagja egyszerre emelete fel rá tekintetét. A helyiség mennyezetén sorakozó neoncsövek vibráló fényében is jól látható volt szemükben a nyílt ellenszenv. Hogy a rátörő zavarát leplezze, Tener gyorsan Sollers felé fordult, és a főgépész korábbi fesztelen stílusát mímelve válaszolt neki.

- Igen, jól tudja. A béketárgyalások miatt küldtek. Ha tehetem, felvételt készítek mindenről, lépésről lépésre dokumentálom a történéseket. Mivel az egész a Naprendszeren kívül zajlik majd, a SolNet felhasználói másként nem kapnának megfelelő tájékoztatást. Márpedig, mint azzal nyilván ön is egyetért, egy ilyen történelmi jelentőségű politikai eseményről a szövetség minden polgárának tudnia kell.

- Egyetértek, persze. – bólogatott a főgépész – Mikor is indulnak tovább a Plútó Állomásról?

- Holnap reggel kilenckor. Egy fegyvertelen hajó fog minket tovább szállítani a demilitarizált zónába, a tárgyalások helyszínére. Biztos hallott már…

- Az űrállomásról, amit a Jóakarók alig egy év alatt építettek fel. – vágott közbe a főgépész. Az eleddig szűnni nem akarónak látszó derű most először tűnt el az arcáról, és meglehetősen gondterhelt kifejezésnek adta át helyét. Sollers ebben a pillanatban mintha sokkal öregebbnek tűnt volna.

- Pontosan. – erősítette meg Tener – Valljuk be, ez igen figyelemreméltó teljesítmény. A szövetség technológiájával fél évtizedes munka bolygó körüli pályára állítani egy űrbázist. Egy mélyűri állomás felállítása a optimális körülmények között is minimum kétszer ennyi időnkbe telne. A Jóakarók bizonyára nagyon fejlettek az űrbéli építkezés területén.

- Bizonyára. – helyeselt Sollers, miközben egy alacsony pulthoz vezette a hírügynököt, ami fölött fejmagasságban egy méretes fémszekrényt erősítettek a falra. Fehér színű festése igen éles kontrasztban állt a hajó belső tereit amúgy mindenhol uraló sötétszürkével. A főgépész kinyitotta a szekrényt és két műanyag poharat, majd két kis fekete műanyagtasakot vett elő belőle.

A perforáció mentén feltépte a tasakokat és sötét, por állagú tartalmukat a poharakba szórta, majd a pult mellett álló víztartályhoz lépett, hogy mindkét poharat félig töltse forró vízzel.

- Édesítőszer, tejpor? – kérdezte Sollers visszafordulva a feszülten ácsorgó hírügynök felé.

- Semmi. Feketén iszom.

- Akárcsak én.

            A főgépész a társalgó egyik szabad asztalához invitálta Tenert, és átadta neki az egyik kávés poharat. Miután mindketten helyet foglaltak, az idősebb férfi néhány másodpercig csendesen ült, mintha a megfelelő szavakat kereste volna a beszélgetés folytatásához.

- Meg kell mondjam, Mr. Tener... - szólt halkan – Ez az egész a legkevésbé sem tetszik nekem.

- Mire gondol? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hírügynök.

- Tudja, a béketárgyalások, a Jóakarók és a többi... Mintha elvesztettük volna az irányítást a sorsunk felett, érti? Az első expedíció a Naprendszeren kívülre szörnyű háborúba torkollt, amit gyakorlatilag el is veszítettünk. Az emberiségnek vége, ha nem jönnek a Jóakarók. Tény, hogy megmentettek minket a kipusztulástól, de kik is ők valójában, és mi az fenét akarnak tőlünk? Mi lesz a hőn áhított béke ára?

Ottot Tener nem tudta nem észrevenni, hogy a főgépészt mennyire felzaklatják ezek a nyomasztó gondolatok, az általa megfogalmazott a kérdések, melyekre gyakorlatilag egyetlen emberi lény sem tudja még a válaszokat.

Húszmilliárd ember teszi fel ugyanezeket a kérdéseket minden nap, öregem.

Tener, inkább csak időhúzásként ivott egy kortyot a kezében szorongatott műanyag pohárból, és el kellett ismernie, hogy Sollers igazat mondott: a kávé tényleg nem volt annyira rossz.

- Nézze, Mr. Sollers – mondta végül, miközben kimérten az asztalra helyezte poharát – az egész utazásunk végcélja az, hogy a nemesek tárgyalhassanak a béke feltételeiről. Amíg a monstrumok nem támadnak újra emberre, mi csak örülhetünk. A Jóakarók pedig, ebben a magam részéről egészen biztos vagyok, felfedik majd a lapjaikat, ha eljön az ideje. Ha a monstrumokhoz hasonlóan ki akarnának minket irtani, már megtehették volna. A technológiájuk biztosan megvan hozzá.

Maximilian Sollers hevesen bólogatott, és szinte meg sem várta, míg beszélgetőpartnere a mondandója végére ér, ismét megszólalt.

- Igen, igen, ezt tudjuk! De hogyan bízhatnánk meg egy sosem látott idegen fajban, nem sokkal azután, hogy egy másik idegen faj csaknem tízmillió embert kegyetlenül lemészárolt? - a főgépész annyira lehalkította hangját, hogy a vele egy asztalnál ülő Tener is éppen hogy csak hallotta a szavait – A tanács tagjai talán hibát követnek el, ha tárgyalni kezdenek az idegenekkel.

Otto Tener megmerevedett a székében, nem volt biztos benne, hogy jól hallotta Sollers utolsó mondatát. Gyorsan körültekintett, biztos akart lenni benne, hogy a nem messze lévő asztalnál ebédelő katonák nem hallották meg a főgépészt. Egy pillanattal később megnyugodva konstatálta, hogy az egyik matróz éppen valami obszcén történet végére ért, amin bajtársai egyszerre hahotázni kezdtek. Tehát nem figyeltek fel Sollers már-már árulásnak minősülő szavaira.

- Uram, hiszen ön katona. - mondta idegesen Tener – Mégis hogy mondhat ilyet? Én azt hittem, minden katona a végletekig lojális a nemességhez.

A főgépész arcán egy a korábbiaknál jóval fáradtabbnak tűnő, de nem kevésbé barátságos mosoly jelent meg. Felemelte poharát, és egy hajtásra magába döntötte a kávéját.

- Az a szomorú igazság Mr. Tener, hogy túl régóta szolgálok, és túl sokat láttam.

Ebben a pillanatban szólalt meg recsegve a helyiség ajtaja fölött a falba szerelt hangszóró, amit Tener eddig észre sem vett.

„Otto Tener azonnal jelentkezzen a parancsnoki hídon!”

A hírügynök kérdőn tekintett a vele szemben ülő Sollers arcába, amit már ismét a korábbi jó kedély maszkja fedett. Jobb kezét ökölbe szorítva összeroppantotta az imént kiürített műanyag kávés poharat.

- Úgyis oda indult az imént, nem igaz, Mr. Tener? - kérdezte az idős férfi vigyorogva – Elnézést, hogy feltartottam! Remélem, még lesz alkalmunk folytatni a beszélgetést.

Otto Tener hirtelen mozdulattal állt fel az asztaltól, majdnem felborítva saját kávés poharát, és sietve indult a társalgó kijárata felé.

- További jó munkát, uram – intett távozás közben Sollers felé – Még találkozunk.

            Olcsó műbőr cipőjének talpa minden lépésnél fémes csattanást hallatott a rácsos lépcsőkön, ahogy Otto Tener a parancsnoki hídra igyekezett. Nem tudta, mi lehet az oka annak, hogy név szerint őt magát a hajó vezérlőjébe hívták, de ösztönei azt súgták, hogy nagy jelentőségű dologról van szó. Ekkor érezte meg maga körül a rozsdafoltos falak folyamatos rezgésének hirtelen változását. Felfigyelt rá, hogy a hajó mélyén a hajtóműreaktor morajlása is megváltozott – halkabb lett. Az űrhajó lelassított.

Valami történt.

            A lépcsősor utolsó fokát is maga mögött hagyta, és rögtön a szövetségi hadiflotta emblémájával találta szemben magát. A sárga napkorong előterében virító stilizált szárnyak által közrefogott pajzs képe csak egy pillanatig töltötte el kellemetlen emlékekkel, mikor a szimbólum hirtelen oldalra mozdult, ahogy a fémajtó, amire felfestették, csendesen a falba csúszott.

Tener előtt feltárult a parancsnoki híd. A hajó többi részének gyér világítása után itt úgy érezte, a retinájába vágó erős fehér fényár szinte megvakítja. Pislogva konstatálta, hogy ez kétségtelenül a hajó egyik legjobban kivilágított helyisége. Ezelőtt még sosem volt alkalma megtekinteni egyetlen hadihajó vezérlőjét sem, és be kellett látnia, hogy nem egészen olyan volt, mint amilyenre számított. Mindig azt gondolta, hogy egy ilyen méretű űrjármű irányításához rengetegen kellenek, nagy a nyüzsgés és a hangzavar. Belépve mégis azt látta, hogy csupán három sötétkék egyenruhát viselő ember ül a híd hatalmas méretű panoráma ablakával szemben, akik halkan beszélgetnek egymással, miközben kezeik ráérősen vándorolnak az előttük sorakozó számtalan kapcsoló, kisméretű monitor, nyomógomb és jelzőfény között. Mindhárman kommunikátoros fejhallgatót viseltek, a középen ülő nagydarab férfi szemeit pedig egy ormótlan elektronikus optikai szerkezet takarta el. Egy botkormányt markolt, így Tener magában megállapította, hogy a termetes fickó jó eséllyel a hajó pilótája. A jobbján egy rövid hajú nő, tőle balra pedig egy fiatal, kopaszra borotvált férfi ügyködött a vezérlőpulton.

Az utastér kényelmetlen székeihez hasonló ülésekbe szíjazott hármas mögött egy jóval komfortosabbnak tűnő ülőalkalmatosságban foglalt helyet a hajó marcona kapitánya, aki most tekintetét a panoráma ablakra szegezte. Tener csak őt ismerte a jelenlévők közül, még akkor találkozott vele, mikor a fedélzetre lépett. Mivel névmemóriája sosem volt az igazi, általában jegyzeteket készített mindenkiről, aki a híradások szempontjából lényeges lehetett, és ezeket többször is átolvasta, mikor ideje volt rá. Ezúttal erre ugyan nem volt lehetősége – mikor a hadihajóra érkezett, a katonák minden munkaeszközével együtt elvették digitális munkatábláját is – a kapitány arcát olyan jellegzetes égési sebek borították, hogy első találkozásukkor a fiatal hírügynök azonnal megjegyezte, és csupán másodpernyi gondolkodás után fel is tudta idézni a nevét.

Armand Anguis, a Kerberosz II kapitánya.

            A hajó parancsnoki hídján Otto Tener mellett még ketten tartózkodtak, akik nem a flotta sötét színű egyenruháját viselték, viszont volt rajtuk más, amin a hírügynöknek szinte azonnal megakadt a szeme. Mindkét férfinek remekmívű kard volt az oldalán, amiről pedig a szövetség minden egyes állampolgára még kisgyermekkorban kötelező jelleggel megtanulja, hogy a viselése csak és kizárólag a nemesség kiváltsága.

A magasabb arisztokrata vörös-arany színű ruházatot, hosszú szárú csizmát viselt, vállán laza köpönyeget vetett át. Mellkasán viselte háza címerét, vörös alapon arany félkört, féltucat grandiózus tettet sejtető érdemérem társaságában. A kardja aranyozott markolatkosara valamiféle futónövényt mintázott, vörös ékkő berakásokkal díszítve.

Tőle néhány lépés távolságra, a kapitány ülőhelye mögött egy alacsonyabb, vékonyabb testalkatú nemes úr állt, egyszerű szabású, de elegáns fekete-zöld színű öltözéke – Tener megítélése szerint legalábbis – valahogy jobban illett a hadihajó parancsnoki hídjára, mint a másik előkelőség hivalkodó viselete. Nem hordott sem köpenyt, sem kitüntetéseket, kardja keresztvasa csavart szarvakra emlékeztetett. Háza címerét, a zöld alapon fekete négyzetet a ruhája vállára varrva viselte.

Tener megilletődötten szemlélte a két nemest.

            Bár tudott róla, hogy a fedélzeten tartózkodnak, nem hitte volna, hogy találkozik velük még azelőtt, hogy a hajó elérné a végső úti célját. Tudta jól, hogy a kékvérűek nem szívesen vegyülnek a polgárokkal, ahogy azt is tudta, nem szólalhat meg a jelenlétükben, hacsak ők nem adnak erre egyértelmű utasítást. Zavartan pillantott rájuk, hol egyikre, hol másikra, de azok figyelemre sem méltatták. Hamar ráeszmélt, hogy tulajdonképpen a hídon senki sem figyel rá, talán még az sem tűnt fel nekik, hogy megérkezett.

A vezérlőpulton dolgozó katonák, Anguis kapitány és a nemesek is mindannyian a panoráma ablakot figyelték, mégpedig nagyon is elmélyülten. Tener gyanakvóan az ablak felé fordította fejét, és az űr sötétségébe fúrta tekintetét, hogy rájöjjön, mi olyan érdekes odakint, ami ennyire leköt mindenkit a parancsnoki hídon. A látásával sosem volt gond, sőt, az orvosok kifejezetten éles szeműnek titulálták, így aztán hamar észrevette a felvillanó piros fénypontot az űr feketeségében, éppen abban a pillanatban, mikor a vörös-arany ruhás úr izgatottan felkiáltott.

- Ott van! Tíz óránál!

- Megmondtam, hogy van ott valami, uram. - mondta a pilóta, miközben megnyomott néhány apró gombot a szemein viselt optikai műszer oldalán.

Anguis kapitány dühösen felhorkant, felállt a székéből, és közelebb lépett a vezérlőpulthoz. Tekintetét egy pillanatig sem vette le az ablakról.

- Hiszek maguknak. - mondta komoran – Mr. Ignis, fókuszáljuk a szenzorokat arra a területre!

- Igenis, kapitány. - hadarta a pilóta balján ülő kopasz katona.

Kezei az eddigi nyugalmas pepecselés helyett villámgyorsan kezdtek járni a kapcsolókon, aminek hatására a vezérlőfelületen színt változtatott néhány jelzőfény, és életre kelt még pár kis monitor. A fiatal katona jól látható izgalommal kezdte elemezni a képernyőkön felvillanó adatokat.

Otto Tener – mivel továbbra sem volt biztos benne, hogy idebent bárki tudatában lenne a jelenlétének – óvatosan megtett néhány lépést a kapitány széke felé. Meglepetésére nem Anguis vette észre először.

- Áh, megjött végre! - szólalt meg váratlanul a fekete-zöld öltözéket viselő nemes – Örülök, hogy végre találkozhatunk. Tener, ugye jól emlékszem?

A fiatal hírügynök megrökönyödve kényszerítette magát, hogy az arisztokratára nézzen. Tudta jól, az illem megkívánja, hogy a közemberek felnézzenek az előkelőkre, ha azok megszólítják őket, mindazonáltal nem volt valami nyugodt. Utoljára a diplomaosztóján volt ilyen közel egy nemeshez, mikor csoporttársaival mind egyszerre köszönetet mondtak városuk őrgrófjának a főiskola támogatásáért.

Még akkor is elcsesztem a szöveget.

            Ahogy Tener látta, az őt megszólító úr nem sokkal lehetett idősebb nála, fekete haját rövidre vágva hordta, és rideg, kék szemeivel figyelte az előtte szorongó civilt.

- Igen, Tener. - találta meg végre a hangját a hírügynök – Otto Tener, szolgálatára, őlordsága.

Gondolt még rá, hogy esetleg meg is kellene hajolnia, de ez itt nem egy hivatalos esemény volt, a hétköznapi találkozásokkor pedig praktikus okokból a legtöbb arisztokrata nem várta el, hogy minden polgár folyamatosan hajbókoljon előttük. Tener bízott benne, hogy ezek az urak is így gondolkodnak – bár hallott már történeteket pórul járt közemberekről, akik csúnyán melléfogtak az ehhez hasonló a könnyelmű hozzáállással.

- Mr. Tener! - szólította meg ezúttal Anguis kapitány – Hát itt van! Gondolom, kíváncsi, miért hívtam ide.

Az égett arcú katonatiszt felemelte kezét, és egyenesen a panoráma ablakra mutatott.

- Lát odakint valami szokatlant?

- Őszintén szólva nincs túl nagy gyakorlatom az űrutazásban. - hárította el a kérdést Tener. Anguis lesajnáló tekintetéből azt olvasta ki, hogy pont ilyen válaszra számított.

- A kormányos szerint aknazár van előttünk. - mondta a kapitány haragosan – Az egyik legforgalmasabb űrútvonalon aknazár! Őrület!

Tener érezte, hogy a félelem lassan végigkúszik a gerince mentén.

Ez csak egyet jelenthet...

- Kalózok! - mondta fennhangon a vörös-arany ruházatot viselő nemes úr – Az átkozott rebellis férgek megpróbálják megakadályozni a küldetésünket!

            Otto Tener csupán annyit tudott a kalózokról, amit az iskolákban tanítanak: a Naprendszert benépesítő emberek szövetségének ősi árulói, akik generációk óta barbarizmusba süllyedve menekülnek a törvény elől, aszteroidák, hajóroncsok és elhagyatott bányaállomások romjai között bujkálnak, és szövetségi hajókat fosztanak ki élelemért, vízért, fegyverekért, és egyéb hasznos dolgokért, amelyekkel meghosszabbíthatják szenvedéssel teli létezésüket, és folytathatják bagatell küzdelmüket az emberi faj többi tagja ellen. Nem mellesleg pedig hajlamosak kegyetlenül lemészárolni mindenkit a megtámadott hajókon, és ez a tény volt az, ami miatt Tener kezdte úgy érezni, hogy pillanatokon belül rátör a pánik. Tisztában volt azonban vele, hogy ez itt nem a megfelelő pillanat, így gondolatban igyekezett megnyugtatni magát.

Egy szövetségi hadihajó fedélzetén vagy, alsó hangon kétezer jól képzett katonával. Mi bajod történhet?

- Erősen kétlem, barátom, hogy a kalózok a küldetésünket kívánnák szabotálni. - jelentette ki határozottan a fekete-zöld ruhás úr – Úgy vélem, ez egyszerű véletlen.

Ekkor a hajó pilótája mellett ülő kopasz ifjú felemelte tekintetét a vezérlőpult kijelzőiről, és a kapitány felé fordult.

- A kormányos és lord Callidus jól látták, uram. - hadarta feldúltan – a szenzorok szerint legalább ötszáz fúziós akna van előttünk, közepes sűrűséggel.

- Hogy a pokolba nem érzékeltük őket előbb? - kérdezte immár ordítva a Anguis – Ötszáz rohadt akna az egyik legforgalmasabb űrútvonalon, és a műszereink képtelenek őket messziről kiszúrni?

- Úgy hiszem, rejtőfestéssel látták el őket, uram. - mondta védekezőn a kopasz katona – Elnyelték a szenzorok jeleit.

Armand Anguis láthatóan a legkevésbé sem volt elégedett a válasszal. Dühös léptekkel indult meg a félelmeivel küzdő Tener felé, és olyan közel állt meg hozzá, hogy a hírügynök érezte a sebhelyes arcú kapitány dohányszagú leheletét.

- Látja ezért hívtam fel ide Mr. Tener! - harsogta indulatosan – Nagyon remélem, hogy eljuttatja ennek az esetnek a történetét a SolNet követőihez, hogy mindannyian tisztában legyenek vele, milyen kiváló, milyen fantasztikus körülmények között dolgoznak a szövetségi hadiflotta  odaadó katonái! A szenzoraink ugyan képtelenek meglátni egy elenyésző ötszáz aknából álló felhőt az űrútvonal közepén, de még mekkora mázli, hogy Ventus hadnagy elektrovizora véletlenül képes volt észlelni ezt az aprócska útakadályt!

- Ne ragadtassa el magát kapitány! - vágott közbe az alacsonyabb, vékonyabb nemes, akinek hangneme most leginkább az engedetlen diákot fegyelmező oktatóéhoz volt hasonlatos.

Anguis éppen csak egy pillanatig hallgatott el.

- Elnézését kérem őlordsága – sziszegte a rövid szünetet követően, rá sem nézve az őt megdorgáló uraságra, majd immár jóval visszafogottabb hangerővel ismét Tenerhez szólt.

- Bocsánatát kérem az előbbi kirohanásomért! - szabadkozott cseppet sem meggyőzően –  Bizonyára izgalmasnak találja az utunk eme váratlanul alakuló szakaszát. Rangos utasaink és jómagam is egyetértettünk abban, hogy bizonyára önt, és majd később a SolNet felhasználóit is érdekelni fogja ez az apró kaland, amit most megtapasztalunk.

A kapitány a két rosszalló tekintetű nemes felé intett.

Engedje meg, Mr. Tener, hogy bemutassam az urakat! Lord Émilien de Callidus, a Marsról – a vörös-arany öltözetű úr elmosolyodott a neve hallatán – és Lord Vadim von Corvus, a Vénuszról. - a sötét ruhás, hideg kék szemű arisztokrata enyhén biccentett, mikor a kapitány rá mutatott.

Otto Tener igyekezett a lehető legszenvtelenebb arckifejezést ölteni. Tisztában volt vele, hogy a Anguis hatalmas tiszteletlenséget követett el, hogy csupán ilyen egyszerűen,  tisztségeiket és egyéb titulusaikat mellőzve mutatta be a két lordot. Ennek ellenére ő maga mélyen meghajolt az urak felé.

            Bár a vénuszi nemesség tagjaival sosem foglalkozott behatóan, így nem tudott semmit sem a Corvus házról, de a Callidus családnév annál ismerősebben csengett számára. Az egész Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere, a Valles Marineris teljes hosszában üzemeltek vasoxid szűrőik, és komoly részesedésük volt vízkereskedelemben is, de persze ezek csak a nagyobb üzleteik. A Callidus ház – a Mars többi nemesi családjához hasonlóan – a kolóniákon és azokon túl zajló üzleti ügyekből is kivette részét. A szövetségi tanács egyik legbefolyásosabb családjaként tartották őket számon, címerük – a vörös alapon arany félkör – rengeteg jól menő cég logójában szerepelt.

- Kormányos! - zökkentette ki a gondolataiból Anguis kapitány hangja – Most, hogy bemértük az aknazár határait, meg tudjuk kerülni biztonsággal?

- Természetesen, uram. - biztosította a hajó parancsnokát Ventus hadnagy.

- Mennyi időt vesz igénybe a kitérő?

- Maximum két és fél órát, uram.

- Belefér. Indulás!

- Parancs visszavonva! - vágott közbe a vörös-arany ruhás lord Callidus.

Anguis, Tener, a vezérlő előtt ülő három katona, de még lord Corvus is meglepetten emelte tekintetét a nagydarab marsi nemesre.

- Parancsol? - kérdezte leplezetlen ellenszenvvel hangjában a kapitány.

Émilien de Callidus közelebb sétált a vezérlőpulthoz, és az ablak felé emelte kezét.

- A szenzortiszt szerint közepesen sűrű az aknafelhő. Ha kilőjük az egyik aknát láncreakciót indíthatunk el. Annyi biztosan felrobbanna, hogy át tudjunk köztük lavírozni. Rengeteg időt spórolnánk.

Anguis kapitány úgy nézett az uraságra, mintha át akarná harapni a torkát - bár az ábrázatát borító ijesztő sebhelyek miatt ez a tekintet nem sokban különbözött az általános arckifejezésétől.

            Gyors léptekkel visszasétált a székéhez, és teátrális mozdulattal helyet foglalt. Kezeit a kapitányi ülés karfáira helyezte, majd lord Callidus szemébe nézett. A tőle telhető legnyugodtabb hangon kezdett beszélni.

- Amennyiben őlordsága figyelmét elkerülte volna a történelmi tanulmányai során, hadd világosítsam fel, hogy nem is olyan régen elveszítettünk egy totális háborút egy fejlett idegen fajjal szemben. A flottánk és a hadiiparunk a mai napig nem állt még talpra. Ebből az okból, és mert az önök kiváló hírszerzése biztonságosnak ítélte az útvonalunkat, a vezérkar a küldetésünkre nem több, mint tíz torpedóval szerelte fel a Kerberosz II-őt. Ha most kilövünk egyet, mert ön időt kíván spórolni, de netalántán menet közben valami komolyabb fenyegetés ér bennünket, már csupán kilenc lövedékünk marad, hogy megküzdjünk vele. Tud követni?

            Emilien de Callidus néhány pillanatig megvető tekintettel méregette a kapitányt. Otto Tener elméjében a territóriumukat védelmező vadállatok képe ötlött fel, ahogy őket figyelte. Életében nem hallott róla, hogy valaki ilyen arcátlanul viselkedjen egy arisztokratával szemben. A meglepetésen és az idegességen már túl volt, most csak tiszta kíváncsisággal várta, mi lesz az események végkifejlete.

Lord Callidus ujjai lassan a kardja markolatára csúsztak, mikor megszólalt, tekintetét végre elfordította a kapitányról, és lassan oldalra emelte fejét, így szavait tulajdonképpen minden jelenlévőnek címezte.

- Túl sok időt venne igénybe az aknazár megkerülése. A Plútó bázison már várnak ránk. A küldetésünk nem tűr halasztást! Az egész emberiség egyik, ha nem az eddigi legfontosabb diplomáciai tárgyalása áll előttünk! Nincs vesztegetni való időnk!

A marsi úr most ismét a kapitányra szegezte tekintetét. Kezét egy pillanatra sem vette le kardja markolatáról.

- Valóban olyan sokat ér egyetlen torpedó, kapitány?

Anguis tekintete a nemes kardjára tévedt. Ő nem viselte a flotta tisztjeinél rendszeresített elegáns pisztolyt, ahogy a parancsnoki hídon senki más sem, hiszen a panoráma ablak miatt tilos volt.

- Mennyibe került őlordsága pengéje, ha érdeklődhetem? - kérdezte közönyösen a kapitány.

- Ha elértük a Plútó Állomást, tíz új torpedót veszek a hajójára. Csak hogy a hazaúton biztonságban érezze magát. - felelte hevesen lord Callidus.

Néhány pillanatig csend ereszkedett a parancsnoki hídra. Mindenki feszülten várta, hogy mit reagál a hajó parancsnoka. A sebhelyes arcú katonatiszt kitartóan fürkészte a marsi uraság sértett dühtől vöröslő arcát. Végül a vezérlőpultnál ülő embereihez fordult.

- Mr. Ignis! - szólította meg a kopasz férfit a kormányos mellett – Töltsenek be egy torpedót az elülső vetőcsőbe! Célozzon meg egy szimpatikus aknát a felhő közepén!

- Értettem, uram.

A fiatal katona habozás nélkül munkához látott, kezei azonnal járni kezdtek a vezérlőn, közben a fején lévő kommunikátoros fülhallgató mikrofonjába utasításokat osztott a hajó alsóbb szintjén található fegyverállásban szolgálatot teljesítő matrózoknak.

- Torpedó betöltve, uram. - mondta néhány másodperc elteltével. - Célon vagyunk.

- Tűz! - adta ki a parancsot Anguis kapitány.

            Otto Tener nem hallotta, ahogy a vetőcső kilövi a torpedót, de a híd panoráma ablakán keresztül hamarosan látni lehetett, ahogy a fémesen csillogó lövedék megállíthatatlanul száguld egyenesen előre a távolban alig észrevehetően fel-felvillanó piros fénypontok felé. Csak néhány másodperc telhetett el a lövés és a becsapódás között, Tener mégis perceknek érzékelte a torpedó útját. Mikor a lövedék célba ért, ragyogó villanás töltötte be a látóteret. Az eltalált fúziós akna iszonytató energiával engedte szabadjára pusztítóerejét, a légüres térben mégis síri csend kísérte a folyamatot. Aztán jött a következő detonáció, majd a következő, és újabbak, ahogy az aknák sorozatosan robbantották fel egymást. A hajó vezérlő terméből az egész láncreakció egy gyorsan táguló tűzgyűrűnek látszott, ami egy szemvillanással később már el is tűnt. A panorámát ismét csak az űr sötétsége töltötte ki.

            A látványosság után Anguis kapitány unott arccal emelte fel kezét, hogy utasítást adjon az indulásra, ám mielőtt még levegőt vett volna a megszólaláshoz, a kormányos mellett ülő kopasz matróz riadtan felkiáltott.

- Uram, a szenzorok hajókat jeleznek a közelünkben! Hátulról közelítenek nagy sebességgel!

- Sugározzunk standard szövetségi üdvözlőjelet! - mondta azonnal a kapitány – Hány hajót lát, Mr. Ignis?

- A szenzorok kettőt jeleznek. Jó nagyok. Perceken belül utolérnek minket!

- Nem válaszolnak az üdvözlőjelre, uram! - fordult meg székével a vezérlőnél ülő rövid hajú nő. Rémült tekintettel meredt a parancsnokára.

            Armand Anguis felállt, és tett egy határozott lépést a zavartan pislogó  Emilien de Callidus irányába. A nemes még most is a kardja markolatát fogta, de már olyan erővel szorította meg, hogy az ujjai kezdtek elfehéredni. Az ő tekintete is félelmet tükrözött.

- Nos, őlordsága – mondta gyászosan a kapitány – amikor az imént a komolyabb fenyegetésekről beszéltem... pontosan ilyesmire gondoltam.

Élménytömeg

Van az úgy, hogy összesűrűsödnek az élmények.
Leírni meg aztán végképp nincs ideje az embernek.
Szóval visszamenőleg...

Pörög ez a városi fesztivál, elsősorban blues műfajra ráhúzva, immár 24 éve rendezik meg, de egészen 2016-ig nem volt rá különösebb indíttatásom, hogy a minimálisnál komolyabb érdeklődést tanúsítsak iránta. 2016 olybá tűnik, hogy a grandiózus változások éve, ráadásul világokat keresünk, és élményekre vadászunk, úgyhogy ezúttal úgy döntöttem, nekem ott a helyem ezen a fesztiválon. Na most magát a rendezvényt sosem az én pénztárcámhoz szabták, de valahogy a csillagok szerencsés együttállásának hatására mégis sikerült megoldani ezt a dolgot, lett belépő, lett rá mozgósítható tőke, és még társaság is.
Ilyenkor minden évben kicsit felbolydul a város - na nem kell nagy dologra gondolni, álmos kis település ez, csak ilyenkor kicsit korábban kel és később fekszik a nép - és lehet látni az utcákon mindenféle arcot, akiket máskor nem. Ugye blues a fesztivál fő műfaja, és ez bizony bevonzza a maga közönségét az ország minden pontjáról, általában 50+ korosztály, aki itt aztán elengedi magát, többek számára a fiatalságuk újraélésének helyszíne és alkalma ez, na ők képesek rendkívül érdekes dolgokat produkálni. Megvan a hangulata, mikor a rommá hízott kb. 55 éves jól szituált úriember a korban és alkatban hozzá illő női partnerével "Magyar vagyok, nem turista" feliratú pólóban atom részegen, egymást támogatva csapatnak keresztül a tömegen, és látványosan fogalmuk sincs, hogy hol vannak, és hogyan kerültek oda, de szemeik üveges csillogása és az arcukra fagyott teliholdvigyor tanúsága szerint ez a legkevésbé sem zavarja őket. Nem egyedi eset az övék.
De úgy gondolom, ezzel semmi probléma. Érezzék jól magukat! Érezzék magukat újra fiatalnak! Élvezzék a zenét, hisz nekik is szól! Lelkük rajta. Megérdemelnek egy poháremelést a részemről.

Az már pár fokkal kellemetlenebb szituáció, ha az ember úgy jár-kel a tömegben, hogy a biztonság kedvéért felméri az ellenkező nem releváns állományát, és sajnos hamar be kell látnia, hogy bizony alaktalan, amorf, semmitmondó masszán túl ezen a téren ez a buli nem igazán tud többet nyújtani. Szomorúság.
Ezt az életérzést megfejeli az a szituáció, mikor a feszt egy másik helyszínére érkezve, gyors helyzetfelmérést követően konstatálja az ember fia, hogy "na, ott a kerthelyiség végében leledzik egy stílusos, csinos nőszemély, igaz nekem háttal ül, de ebből a szögből már úgy érzem, hogy adott esetben lehetne kezdeni vele valamit az est folyamán. Kíváncsi vagyok az arcára". Aha.
Aztán az eget rengető pofára esés faktor, mikor a kiszemelt leányzó egy szó nélkül viharzik el az asztalunk mellett, és egy mellkasnak csapódó pöröly erejével vágódik bele a tudatba a felismerés, hogy ez a lány bizony az a lány, aki alig egy hónappal ezelőtt tépte ki a szívedet a helyéről, taposta össze szöges bakanccsal, és a keletkezett romhalmazt a lelkedből tépett apró cafatokkal és a könnyeiddel takarította fel. Csak a tisztaság kedvéért, hogy makulátlan lappal nyargalhasson át másik pályára.
Nos, ez az a helyzet, mikor gondolkodás nélkül produkál az ember egy olyan pánikszerű menekülést az adott helyszínről, hogy kedves rossz lábú kollégánk, barátunk, hűséges fegyvertársunk semmit nem értve próbálja tartani a lépést, de esélye sincs.
A reánk törő kisebb pánikroham, és az értetlenség testünk és pszichénk rövid összeomlása kapcsán úgy taglóz le, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni a helyzettel.
De lépdelünk tova...

Egyébiránt kiegészítő programként a lelkes fesztiválozás közbe iktatva volt alkalmam ellátogatni Pákozdra, a Katonai Emlékparkba. A helyzet az, hogy maga a létesítmény egészen rendben van, hangulatos, a kiállításokkal sincs gond, és a táraltvezetés is kiválóan működik.
Az viszont már más lapra tartozik, hogy ez a kis kirándulás céges szervezés - rokon kapcsán kerültem be - és a nyugdíj közeli, valamint kisgyermekes dolgozókból összeállított dream team sem mérte szűkmarkúan az ingereket.
Vannak archetípusok. Van például az a tipikus fazon, aki már a buszon elkezd piálni. Telivigyorral bontja a sört, és pattintja elő a laposüveget, mert hát ő tulajdonképpen ezért jött, és szervezett múzeumlátogatás közepette mégiscsak nagyobb poén lealjasodni, mint ha otthon a kedvenc késdobáló kocsmájában teszi ugyanezt az ember. A délelőtt végére már lövése sincs, hogy mi van körülötte, de legalább hajlamos rendkívül kellemetlen helyzetbe hozni az egész társaságot, ami őt magát egyetlen pillanatig sem mozgatja meg lelkileg. Fun!
Ott van az a fickó is, aki elkerülhetetlenül okos, és ezt kényszeresen muszáj a környezete tudomására hoznia olyan sűrűn, ahogyan csak lehetséges, és - ha már tárlatvezetés - szerencsétlen muzeológus hiába tartja a kiselőadását a kiállításról több-kevésbé rendületlenül, a kiművelt delikvens fogja befejezni a mondatait, megszakítja a gondolatmenetét odavágó(nak vélt) kérdésekkel, és olyan extra információkat fűz hozzá a mondandójához, hogy múzeumi dolgozó legyen a talpán, aki ezt kibírja anélkül, hogy egy jópofa féltéglával átrendezze az okoskodó fogsorát. Esetünkben nem történt atrocitás. Respect.
Persze elmaradhatatlan a figura, aki a buszra szállást követően, mikor a sofőr még be sem röffentette a motort, de ő már tolja befelé az arcába a fasírtos szendvicset.
Meg a tag, aki állandóan azon nyavalyog, hogy milyen milyen messze van az, ahová éppen tartunk.
A személyes kedvencem az a kisgyermekes házaspár, aki a vágni való hízó méretűre táplált porontyával együtt érkezik művelődni, és a kb. 10 éves gömböc olyan műsort csinál az egész esemény ideje alatt, hogy az embernek kedve lenne (a tisztelt anyu-apu nevelési képességei mellé) elásni. Mélyre. Meg csak a miheztartás végett sóval behinteni és lebetonozni az érintett területet.
A gyermek rohangál, lökdösődik, és folyamatosan beszél, értelmetlen, zagyva, oda nem illő primitív ostobaságokat, mindig véletlenszerűen címezve a körülötte lézengőknek a mondanivalóját, vagy ha épp nincs kinek, akkor csak úgy bele a nagyvilágba, mindezt persze olyan hangerővel, hogy az emlékpark másik végében békésen dohányozgató gondnokok is tökéletesen hallják. A henteskaliberű szülők pedig olyan őszinte örömmel, püffedt fejükön bárgyú mosollyal szemlélik a porontyuk féktelen tevékenységét, mintha a gyermek legalábbis minden másodpercben egy elhullott kisállatot segítene vissza az élők sorába a keze érintésével.
Nem irigylem a tárlatvezető muzeológus urat, ez a kis gömbvillám azért elég masszív gátló tényező volt a munkája elvégzése szempontjából, de azért erős bennem a gyanú, hogy ő valahol már hozzá van edződve a hasonló szituációkhoz. Ellentétben velem. Egy idő után energiáim jelentős hányadát már csak az kötötte le, hogy tűrjem a hullámokban rám törő különböző ingerek ostromát.

Mindenesetre a Pákozdi Katonai Emlékpark kellemes hely. Lelkes dolgozók, nem túl nagy terület, optimális mértékű hazaszeretet jellemzi, megtekintése ajánlott.

Na de vissza a blues fesztiválra, a kirándulás terheit levezetendő, újra vissza a zenekedvelő tömegbe, és amennyire nem adta a hangulatot az elmúlt pár nap, végül olyan zenei és társasági élménybe volt szerencsém belefutni, hogy szinte már embernek éreztem magam.
Ripoff Raskolnikov kellemesen elmuzsikált a zenekarával, kifejezetten élvezetes volt, korábban is láttam/hallottam őt, tudtam, mire számíthatok, élménynek nem volt utolsó. DE! Mikor megjelent a színpadon Big Daddy Wilson (korábban sosem hallottam róla), ez a nagydarab fekete fickó, és énekelni kezdett, na ott valami nagyon komoly dolog történt. Őszintén szólva a blues soha nem volt a kedvenc műfajom, bár nincs vele különösebb bajom, de valahogy sosem éreztem a magaménak. Ám ez a néger úriember rövid idő alatt meggyőzött arról, hogy képes vagyok olyan szinten élvezni ezt a típusú zenét, ahogy sosem gondoltam volna. Hiába no, mindenféle rosszindulatú rasszista felhang nélkül állíthatom, hogy a blues még mindig a feketéknek áll a legjobban.
Eszméletlen tapasztalat volt, és úgy érzem, segített egy lépéssel megint csak többet megtennem a jövendő világom felé vezető úton.
Vározkással telve lépdelek tovább, arccal a folytatás felé...