Egy átlagos munkanap + valami

Sokan sokféleképp megénekelték már, hogy minden munkában meg lehet találni a pozitívumot. Van, hogy az ember abból él, amit szeret, vagy olyan emberekkel van munka közben körülvéve, akikkel nagyon jól kijön, de lehet, hogy egyszerűen csak a fizetés a lényeg, a kulcsszó a motiváció, amiért nap mint nap nekiáll és csinálja.

Nemrég sikerült belefutnom egy olyan munkanapba, amikor a motivációs faktor úgy megugrott, ahogyan már régen. Pedig maga a nap nem is indult túl jól, hajnali fél négykor kidobott az ágy, a kötelező kávé és cigaretta napindító szetten túl pedig nem nagyon tudtam magammal otthon mit kezdeni, így jobb híján sétáltam egyet a környéken, de ez sem adott túl sok lelki többletet a nap folytatásához.

Aznapra két sajtóesemény volt beütemezve, és az első 10 órakor kezdődött az atomerőmű területén, úgyhogy időm az volt jócskán, legalábbis, amíg eszembe nem jutott, hogy az egyik elsődleges munkaeszközömet, a hangrögzítő masinériát előző nap bent felejtettem a rádió szerkesztőségében. Mikor ez tudatosult bennem, fogtam magam, lendületesen letalpaltam a rádióba, köszöntöttem a bőszen dolgozó munkatársakat, magamhoz vettem a diktafont, majd – mivel előzőleg egyeztettem a televíziós kollégákkal, hogy együtt megyünk a sajtótájékoztatókra – átsétáltam a helyi TV stúdiójába.

A televíziós kollektíva körében kifejezetten szeretek mocorogni, mindenki teljesen korrekt, és mivel a sajtóeseményeken általában együtt szoktunk működni, sok szempontból közelebbinek érzem magamhoz ezt a csapatot, mint mondjuk a rádióból néhány munkatársat.

A „nem kell kapkodni” és a „hamarosan indulunk” között félúton kávét is kaptam, ami a nehezen induló napra való tekintettel akkor, ott életet mentett.

Nemsokára valóban neki is lódultunk, irány az erőmű, azon belül is az Atomenergetikai Múzeum, ahol – némileg rendszeridegen módon – ezúttal egy numizmatikai kiállítást nyitottak meg, erről tartottak sajtótájékoztatót.

A pénz története egy kifejezetten érdekes terület, a kiállított gyűjtemény tulajdonosában pedig felismertem egy korábbi munkahelyem – az egyik helyi középiskola kollégiuma – egyik alkalmazottját, egy villanyszerelő úriembert, aki karbantartóként dolgozik. Korábban sosem beszélgettem vele sokat, ő végezte a saját munkáját, én az enyémet, egy átlagos melósként tekintettem rá, és ha őszinte akarok lenni, azt el sem tudtam képzelni róla, hogy numizmatikával foglalkozik, és ráadásul milyen kiterjedt gyűjteménye van. A rejtett értékek, ugye?

Az Atomenergetikai Múzeumban nyílt tárlat apropója, hogy idén augusztus 1-én 70 éves lett a magyar forint, a kiállítás is kizárólag a kishazánkban jelenleg is használatban lévő forintrendszer fizetőeszközeit mutatta be a kezdeti verzióktól napjainkig.

Egy vitrinben csak az érdekesség kedvéért több tízmillió pengő társaságában egy kifli is leledzett, pusztán a jelzés kedvéért, hogy mielőtt 1946. augusztus 1-én országunk áttért volna a forintra, körülbelül ennyit lehetett megvásárolni ebből az összegből.

Maga a kiállítás érdekes volt, rájöttem, hogy a forgalmi emlékérmek közül az elmúlt évek során többféle az én pénztárcámban is megfordult, és azt is megtudtam, hogy például az 50 forintos érméből az idei, a 70 éves forint emlékére kiadott vereten kívül még hét másik típus is használatban volt – bár szerintem nem találkoztam szemtől szemben az összes fajtával, egészen eddig a kiállításig.

A régi bankjegyek egy elég erőteljes nosztalgiahullámot indítottak meg bennem, ezek közül nem eggyel még gyermekkoromban fizettünk, és anno a legkisebb címleteknek is nagyon tudtunk örülni. Sokat változott azóta… úgy nagyjából majdnem minden.

Interjút készítettem a gyűjtővel, és örömmel mesélte el nekem, hogy egyébként a forintok csak a kollekciója egy szegmensét képezik, hiszen pengőt, Árpád korabeli pénzt, de még ókori római érméket is gyűjt. Felötlik bennem a gondolat, hogy egyszer szívesen megtekinteném a teljes portfóliót.

A kiállításnak teret adó múzeum, illetve az atomerőmű részéről a szokásos sablonok hangzanak el: azért látták fontosnak, hogy az atomenergetikával foglalkozó múzeumba beengedjenek egy attól teljesen eltérő tematikájú tárlatot, hogy ezzel még több embert vonzzanak be, akik aztán talán megnézik a múzeum többi kiállítását is, amitől majd jól nő az atomenergetika társadalmi elfogadottsága – ez utóbbi pedig az alfája és omegája minden erőműves sajtóeseménynek, borítékolható volt, hogy minimum egyszer elhangzik. Nem baj, ismétlés a tudás anyja.

A numizmatikai kiállítást követően rohamléptekben vissza a szerkesztőségbe, hamar megvágni az elkészített hanganyagokat, majd nyargalás a rendőrkapitányságra, ahol épp kezdetét vette a helyi Balesetmegelőzési Bizottság soros ülése.

Öltönyösök, egyenruhások, nyakig mosolyban sorjáznak befelé a tárgyalóterembe, kíváncsi vagyok, hogy vajon az ülés végére ebből az általános jó kedélyből mennyi maradt meg. Itt a televíziós kollégák egy másik csapata már beállított kamerával, tettre készen várja az érezőket. Szimpatikus az a hatékonyság, amivel működnek, hiszen őket szűkös is határidők kötik, és nincs idejük megvárni egy előreláthatóan több órás ülés végét, még előtte hamar felveszik minden érintettel azt az anyagot, amire szükségük van – a legtöbben nyilván úgyis tudják, miről fognak beszélni később az ülésezés alatt a többiekkel – aztán hadd pörögjön tovább a munka mindenhol. A megszokott módon csatlakoztam be melléjük, gördülékenyen zajlott az interjú.

Azt régóta tudtam, hogy Pakson az országos viszonylatokhoz képest valami elképesztően jó a közbiztonság. Erre minden évben nagyon büszkék vagyunk. De közlekedésbiztonsági szempontból azért akadnak gondok, mint kiderült. Annak ellenére, hogy folyamatosan csökken, mégis jelentősnek minősül az ittas vezetéses esetek miatt bekövetkező balesetek száma. Fontos kiemelni, hogy halálos kimenetelű szerencsétlenség jó ideje nem volt, de a beszámolók szerint rengeteg kisebb ügy bepiált sofőrök miatt zajlik. A veszély valós, hogy eddig mázliból nem halt meg senki emiatt, az kérdés, de tény, hogy az ember másként tekint az utakon történő közlekedésre egy ilyen beszámoló után.

Ezután a stúdióba ismét visszatérve lelkesen megvágtam, adásba szerkesztettem az új hanganyagokat, ez már rutinból megy, majd végre nekiláthattam a napi teendőim végrehajtásának. Meglepő módon nem bosszankodtam azon, hogy mivel a fél nap elment a sajtóeseményekkel, a kötelező feladataim délutánra torlódtak fel. Csak megcsináltam mindent, amit kellet, és kész.

Így utólag visszagondolva a numizmatikus villanyszerelővel készült portréra kifejezetten büszke voltam, szerintem prímán sikerült.

A jól végzett munka miatti elégedettség, és a nap folyamán szerzett élmények összességében megadták azt, amit mostanában olyan rohadt ritkán érzek a hétköznapokban: a motivációt a folytatáshoz.

Érdekes, hogy tulajdonképpen ez is csak egy teljesen átlagos munkanap volt, de valamiért kifejezetten élveztem, különösebb ok nélkül. Egészen egyszerűen csak nem kapott el menetrendszerűen a manapság megszokott borús hangulat. Gyakorlatilag ennek az okát nyomozom, ami nem is olyan könnyű. Sok szempontot kell figyelembe venni, vagy annyira egyértelmű lenne a megoldás, hogy nem is gondolnám? Egyelőre még nem tiszta a kép, de kapaszkodom ebbe az egy pozitív napba, az ilyesmi után még hetekig képes vagyok az emlékekből táplálkozni. Addig is kutatom, hogy mi is adta meg ezt a derűs - már-már optimista - állapotot, ami remélhetőleg még nem kopik ki egy darabig. Ha meglesz, majd eldöntöm, mit kezdek vele.