Solo - Egy Star Wars történet - filmélmény

Olybá tűnik, hogy immár kizárólag Star Wars filmek kapcsán tudom rávenni magam arra, hogy visszatérjek írni erre a blogra...

Sok fájdalmas változás történt az életemben, mióta a legutóbbi bejegyzést publikáltam, amikről talán külön írások fognak születni a közeljövőben, de ezúttal ismét a Star Wars a téma, hiszen ez az év sem múlhat el a Walt Disney Company egyik legjobb fejőstehenének moziba terelgetése nélkül.

A Last Jedi című számozott Star Wars epizódot követően sokáig vacilláltam, hogy moziban nézzem meg, vagy megnézzem-e egyáltalán a "Solo - Egy Star Wars történet" című alkotást, őszintén szólva a szörnyű élmények után, melyeket a Last Jedi okozott, a legrosszabbra számítottam ettől a filmtől. Hogy beigazolódott-e a félelmem...? Alább kifejtem.

A kedvenc fővárosi filmszínházamban, a Corvin Moziban volt alkalmam megtekinteni a filmet, és rá kellett jönnöm, hogy ez a környezet mindig lelkesedéssel tölt el.

Bár a Disney által eddig moziba küldött Star Wars filmek közül egyedül a Rogue One tetszett - de az legalább nagyon - valahogy úgy voltam vele, hogy bár a fő történetszál folytatásai rendre pocsékul sikerülnek, talán az egyszeri, fősodortól tulajdonképpen független történetekkel operáló antológia filmek még lehetnek működőképesek. Ehhez hozzátartozik viszont az is, hogy a klasszikus trilógia egyik meghatározó, közkedvelt karakterének, Han Solo-nak különálló előzményfilmet szentelni enyhén szólva kényes terület. Tartottam tehát ettől a filmtől, hiszen nagyon is jó esélye volt, hogy zátonyra fusson.

A film forgatásának hányattatott sorsa sem volt épp pozitív előjel, a hollywoodi berkekben mostanában divatos "kreatív nézeteltérések" miatt leváltott rendezők és a készítést megelőző tipródás a rajongók részéről Alden Ehrenreich címszerepre kiválasztása miatt eleve csökkentette az elvárásaimat az egész projekttel szemben.

Meglehetősen nehéz volt tehát úgy beülni a filmre, hogy elvonatkoztassak a prekoncepcióimtól... valójában nem is sikerült.

Mielőtt nagyon belemélyednék az élménybeszámolóba, ezen a ponton jelzem, hogy az írásom végén kifejtem a film történetének bizonyos részleteit, de ezt külön jelzem majd azok számára, akik esetleg a Solo megtekintése előtt találkoznak az bejegyzésemmel.

A film kezdő képsorai enyhén szólva nem nyűgöztek le, az alkotók egyfajta köztes megoldást választottak a számozott epizódok csillagok közé kúszó bevezető szövege és a Rogue One esetében alkalmazott bármilyen bevezetőszöveg hanyagolása között. Érdekes... den nem túl meggyőző, pláne maga a szöveg. De rendben, elfogadtam, valahogy el kellett kezdeni. Ezt követően a film azonnal pörögni kezd, az egész felütés egy akciódús, fiatalos, lendületes történet ígéretét hinti el, ami a végére sajnos nem teljesen igazolódik be.

Különösnek találom, hogy bár a történet Han Solo fiatalkorát hivatott bemutatni, ebből valójában nem kapunk túl sokat. Inkább olyan az egész, mintha csak véletlenszerűen kiragadtak volna néhány izgalmas (és kevésbé izgalmas) eseményt a karakter életútjából. Eredettörténetként tehát elég fals a film, bár legalább a klasszikus trilógiában látott kapcsolatai egy része magyarázatot kap, ha nem is épp a legfrappánsabbat.

Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy a film számos ponton árasztja a klasszikus Star Wars trilógia hangulatát, a látványvilág csillagos ötös, a néző ezúttal is felismeri az eredeti filmekben megszokott galaxist, de emellett sikeresen bővíti is azt a cselekmény. A készítők érezhetően igyekeztek egyfajta egészséges egyensúlyra törekedni az újdonságok és a nosztalgia között, ez a törekvés pedig a szememben mindenképp elismerést érdemel.

Az már kevésbé nyerte el a tetszésemet, hogy látványos buzgalommal szuszakolták tele a történetet olyan elemekkel, amelyek pusztán annyi funkcióval bírtak, hogy a Disney által gyártott többi Star Wars termékkel összekapcsolják a Solo filmet. Értem én, hogy a cél a konzisztens franchise, de biztos vagyok benne, hogy lenne ennek kevésbé erőltetett módja is.

Pozitívumként éltem meg viszont azt, ami utólag belegondolva nagyon is adta magát, mint kézenfekvő megoldás egy ilyen jellegű történet megvalósításához, mégpedig hogy ez a film egy klasszikus western. Véleményem szerint Han Solo karakteréhez optimális ez műfaj, és sikerült is remekül beépíteni annak minden meghatározó elemét a Star Wars univerzumba. Ez már csak azért is dicséretet érdemel, mert az eredeti trilógia is büszkén vállalta, hogy a western volt az egyik stílus, melyekből építkezett anno, és ahogy a régi filmeknek, ez bizony a Solo-nak is baromi jól áll.

Van itt vonatrablás, pisztolypárbaj, kártyaasztal, indiánok (jó, nem annak nevezik őket, de attól még azok), és ha belemélyedünk, a karakterek szintjén is megtalálhatjuk a tipikus western klisékből építkező szereplőket.

Nálam ez nagyon is működött, ezért pacsi jár a készítőknek.

Ami miatt viszont a film megbotlik a saját lábában, éppen az, hogy a jól felépített körítés ellenére képtelen elérni a célját. A Han Solo eredetével kapcsolatos kérdései jelentős hányadára a néző egyáltalán nem kap válaszokat, a karakter tulajdonképpen már az első pillanattól fogva rendelkezik minden olyan kvalitással, amikkel az eredeti trilógia során is bírt, de hogy a képességeire mikor és milyen módot tett szert, továbbra is rejtély marad, ráadásul még Han jellemét sem sikerült mélyíteni, annak ellenére sem, hogy a sztori úgy tesz, mintha erről szólna.

Emellett csüggesztő, hogy az egyébként jól használt western klisékkel sajnos együtt jár a műfaj negatív pólusa is, azaz a történet rém egyszerű és kiszámítható, ráadásul több ponton hajlamos nagyon leülni.

Sok párbeszéd meglehetősen bugyutára sikeredett, mégis örvendetes tény, hogy a Solo film sokszor humorizál ugyan, de nem infantilis, nem dagonyázik az idiotizmusban, mint tette azt rendkívül visszataszítóan a Last Jedi. Ez a szememben nagymértékben menti az összképet.

Innentől pár sor erejéig belemélyedek a történet részleteibe, mielőtt rátérnék a végső összegzésre, szóval SPOILER ALERT!

A film humorának egyik elsődleges – ha nem is éppen a legjobban működő – forrása Lando Calrissian társa, az egyértelműen a Disney stúdió polkorrekt trendeken lovaglása jegyében a sztoriba erőszakolt szüfrazsett droid, aki valahogy meglepő mód mégsem kapott a kelleténél több reflektorfényt, és engem kifejezetten váratlanul ért, hogy hamar meg is gyilkolták a karaktert. Nagy piros pont!

Ahogy fentebb már kitértem rá, a film igyekszik összekötni a Disney egyéb Star Wars termékeivel a Solo történetét. Ennek egyik ékes példája az a két aranyozott dobókocka lánccal összeerősítve, ami az eredeti trilógiában is ott volt ugyan valahol dekorációs elemként a Millenium Falcon pilótafülkéjében felfüggesztve, de gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt, ellenben a Disney új filmjeiben totál indokolatlanul minden kulcsszereplő elkezdett komoly érzelmeket társítani ehhez az apró dísztárgyhoz. Ezt igyekszik alátámasztani a Solo film is, a kockák itt is előkerülnek, és az itteni karakterek számára is nagy jelentőséggel bír a csecsebecse, de ahogy írtam, a Han Solo karakterével kapcsolatos számos kérdés továbbra megválaszolatlanul marad, így ezeknek a kockáknak az eredete is. Tehát azon kívül, hogy a Disney összekötő kapocsként használja a saját filmjeihez ezt a kis objektumot, semmi más szerephez nem jut. Értem én, csak feleslegesnek érzem.

A másik, jóval meghatározóbb összekötő kapocs a Crimson Dawn bűnszervezet valódi vezetője, aki nem más, mint Darth Maul (!), akinek a szerepeltetése szerintem valami elképesztően kínos volt. A Sith lovag, Palpatine császár első tanítványa a Phantom Menace végén kettészelve végezte az ifjú Obi-Wan jóvoltából, ezt pedig nem igazán szokás túlélni, így az egyszeri filmnézőt meglephette a felbukkanása (what a twist!), de hozzá kell tenni, hogy a gyerekeknek szóló animációs sorozatokban a Lucasfilm már évekkel ezelőtt feltámasztotta a karaktert – ezeket a sorozatokat régóta nem követem figyelemmel, de a beszámolók alapján vérlázítóan gagyi magyarázatot kapott ott is Darth Maul életben maradása – és a Solo filmben valamiért nagyon fontosnak tartották, hogy kikacsintsanak a gyereksorozatok sztorijára is (MORE FRANCHISE BUILDING). A jelenete során a vagánynak (?) szánt, de igazából teljesen értelmetlen fénykardvillogtatás meg már tényleg csak plusz egy rúgás volt a döglött lóba.

A Han Solo múltját illető megválaszolatlan kérdések sorát gyarapítja az is, hogy a filmből nem derül ki, mitől is olyan baromi jó pilóta, hol tanulta, kitől, miért? Ez engem piszkosul zavart, de ami igazán nagy kihagyott ziccer volt, hogy azt sem tudjuk meg, Han miért érti a wookie nyelvet! Mikor Chewbacca és Han először találkoznak, probléma nélkül tud vele beszélni - itt van is pár kellemelten pillanata a filmnek, mikor Han hörög, mivel immár nem csak érti, de beszéli is a wookie nyelvet... ez pedig roppant fájdalmasan lett interpretálva.

Aztán ott volt a Kessel-run... Han Solo legendájának egyik meghatározó szegmense, a híres-hírhedt kitörés a Kessel bolygó fűszerbányáiból, nos, olyan semmilyen lett. Ráadásul a film (meg amúgy az egész Star Wars história) szerint ez egy olyan művelet, amit többen megcsináltak már, de Han azért volt nagy jampi, mert neki sikerült a legrövidebb úton abszolválni a dolgot. Ehhez képest a filmben úgy tálalják ezt a procedúrát, hogy ha nincs mögötte komoly tervezés, álruhák, beszivárgás, páncélterem feltörés, rabszolgalázadás, akkor eleve bukott a mutatvány. Ehhez képest a Kessel-run buli tulajdonképpeni "run" része csak részletkérdéssé degradálódik, ami kissé zavar baejtő.

Ennek kapcsán jegyezném meg, hogy Yog-Sothoth vendégszereplését a filmben eléggé nélkülözhetőnek éreztem...

SPOILER VÉGE!

Érdemes lenne szót ejteni a színészi alakításokról is, de sajnos egyetlen jelzővel tudom illetni őket: felejthetők. Hiába van jelen Woody Harrelson és Paul Bettany, akiket egyébként különösen kedvelek, ezúttal nem erőltették meg magukat, a Game of Thrones sztárja, Emilia Clarke kifejezetten kiábrándító, és a címszereplő Alden Ehrenreich sem brillírozik, igaz a színész bevallottan nem akarta lekoppintani Harrison Ford allűrjeit, ami talán pozitívumnak is tekinthető.

Összegezve: számomra pozitív csalódás volt a film. A vele kapcsolatos félelmeimnek csupán a töredéke igazolódott be, amikor pörgött, nagyon tudtam élvezni, a suta sztori elkönyvelhető műfaji sajátosságnak, a kommersz színészi játék pedig szomorú ugyan, de nem vált dühítővé.

Azon túl, hogy rengetegen feleslegesnek tartják a Star Wars ikonikus karaktereinek eredetét ilyen módon a nagyközönség elé tárni, az én véleményem az, hogy a Solo egy működőképes film. Nem nevezném jónak, messze nem, de egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a Last Jedi miatti frusztrációmtól, aminek fényében a Solo határozottan különb alkotás lett. Ha a Star Wars franchise a jövőben megtartaná ezt a színvonalat, én már elégedett lennék.

Így tehát az a véleményem, hogy a fő sztorit bonyolító számozott epizódok a Disney égisze alatt egyre hanyatló minősége dacára itt a bizonyíték: van még remény a Star Wars számára, mert ezek a réskitöltő antológia filmek egyelőre teljesen vállalhatók.

Mikor ezeket a sorokat írom, már megerősítették, hogy Obi-Wan Kenobi és Boba Fett is hamarosan megkapják a saját filmjüket, és ha másra nem is, a Solo – Egy Star Wars történet arra mindenképpen jó volt, hogy várjam ezeket a történeteket, és úgy döntöttem, a fő sztori további epizódjaival ellentétben igenis moziban fogom őket megnézni - hogy kitart-e a lelkesedésem, az majd elválik.

A Solo egyszeri megtekintést mindenképpen megér, ha nem is ér fel a régi elődökhöz, de az összes gyengepontjától függetlenül engem mindenképpen reménnyel töltött el. Ez pedig igenis jó dolog.